"Lakber"

Kiolvastam Kata Kicsi Ház blogját. Nem ment egy ültő helyemben, de kétszerre abszolváltam, miután tegnapelőtt rábukkantam. Elképesztően ügyes és kreatív ez a nőci, szinte sk újította/újítja fel a saját házát, persze segítséggel, de akkor is. Ráadásul profi (ez már csak abból is látszik, hogy néhány szót és kifejezést, amit használ, nemes egyszerűséggel csak nem értek :P). Egy éven belül már egy vállalkozás és egy online shop is született az ötleteiből, ahol megannyi felújított csodát - ún. "rebútort" - lehet kapni: eddigi legeslegnagyobb kedvencem a Carrie Bradshaw karaktere ihlette szék, illetve a pofonegyszerű, de zseniális ikeás "kaspócsillár". (Kiderült például az is, hogy ma már külön fogalom az "Ikea hacking", azaz az ikeás alapdarabokat egyéni ötletek alapján egyedi, akár az eredetitől teljesen eltérő rendeltetési célú bútorrá átformáló tevékenység.) Érdemes megnézegetni őket, már csak a puszta élvezet kedvéért is, de alkotó szelleműek megannyi inspirációt is meríthetnek belőle. Vicces, hogy pont a felújításkor, de attól teljesen függetlenül, véletlenül akadtam a blogra, és bár nálunk a legtöbb munkát szakemberek végzik, azért egész új megvilágításba helyezte ezt a projektet.

Leginkább is elkapott az alkotási vágy, bár konkrét alapanyagom és elképzelésem sincs éppen arról, hogy mit csinálnék, és hogyan, csak úgy venném elő a hobbis-kreatívos cuccaimat. Az egész felúítósdihoz az volt a kiindulópontom, hogy legyen meg minél hamarabb, és minél profibb színvonalon, én csak a "kellemes" részekre szeretnék időt szánni, azaz bútor-, falszín- és kiegészítőválogatásra. Mindezt pedig leginkább úgy, hogy közben lehetőleg végig tudjak dolgozni, valamiből ugyanis ki is kell fizetni azt, amit elterveztem. Illetve fontos szempont volt még, hogy amihez nem értek, abba nem fogok bele, mert rengeteg időt elvinne, és borítékolható, hogy az eredmény úgyis csalódást okozna. Amióta pedig figyelem a festőket munka közben, még inkább megbizonyosodtam róla, hogy jól döntöttem - sokkal-sokkal többet kellene tudnom ahhoz, hogy ilyesmire vállalkozzak, nem beszélve arról, hogy szükség lenne egy udvarra vagy garázsra, ami nincs.

A munka miatt mondjuk eleve nem volt opció az sk-megoldás (többet veszítenék a réven, mint így nyerek a vámon, vagy hogy is van ez). Ugyan most legalább annyit megengedhetek magamnak, hogy átütemezem a fordítást, ergó már van hová "tolni" a dolgozós órákat, ami az elmúlt pár évet végignézve már önmagában is luxus, és aminek ezért nagyon örülök, és ki is használom (értsd: tudatosan felszabadított óráimban blogot olvasok :-)). Lakásfronton pedig megelégszem azzal, hogy egy-egy nap végén ámulok és bámulok az átalakuláson, és ujjongok, mert a szobám falának színe (igaz, hosszas tanakodás és vagy három "meggondoltammagam" után) pont olyan lett, mint ahogyan azt először elképzeltem. Talán inkább majd apróbb kiegészítőket álmodok a kész belső terekhez, addig pedig, amíg erre sor kerül, egyelőre visszatérek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. :o)

(Haha, az egyik festő az imént azt kérdezte a társától, hogy "kimosakodjon-e". :D Igazi műtét folyik itt, kérem.)

A little me time

Mostanra nagyban folynak a munkálatok, tulajdonképpen egy szobában lakunk, minden bezsúfolva a hajdani (és leendő :)) hálószobába, ami most úgy fest, mint tájkép csata után. Hihetetlen, mennyi dolog felgyűlik egy lakásban, és ez csak akkor tudatosul az ember lányában, amikor az utolsó tűzőkapocsig át kell őket költöztetni máshová (majd aztán még egyszer vissza, már alig várom :P).

A festők abszolút munkaidőben dolgoznak, és bár a 8 órás kezdés nekem rettentő durva, a legkésőbb fél ötös befejezés nagyon is jól jön most, mivel I. fél 6-tól minden nap tanít, így neki szüksége van az egyetlen prezentábilis helyiségre, miközben én a lakás egyéb részeire szorulok. Nincs is ezzel semmi baj, hely van bőven, plusz két szék, laptop az ölembe, és máris minden adott, hogy abban a másfél órában is dolgozzam. Persze ez már harmadik napja nem jön össze, ugyanis egyrészt alig alszom, ami miatt ilyenkorra már csak zombiként bámulok ki a fejemből, másrészt kicsit olyan érzésem van, mint anno lyukasórán, hogy az istennek sem bírom kötelezőkkel eltölteni ezt az ajándékba kapott kis időt. Helyette - mára rájöttem, jobb, ha nem hadakozom, hanem eleve így tervezek - kijelöltem ezt a másfél órát "me time"-nak. Laptoppal az ölemben netezem, olvasgatok, lájkolgatok és legfőképp zenét hallgatok, egyszóval lógatom a lábam (szó szerint, vagy esetleg felteszem őket a második székre :)). És meglepően jól hat rám napközben, hogy eleve tudom, lesz ma egy ilyen lyukas - másfél - órám, amiben fel vagyok mentve, és úgy sikerül az édes semmittevésnek hódolnom, hogy nem áll görcsben a gyomrom a bűntudattól, miszerint ezt is hasznosan kellene töltenem.

Ma ugyan rajtam kívül álló okok miatt nem haladtam túl sokat a munkával, de tegnap a vártnál sokkal többet is, így ma engedhettem a rajtam kívül álló okoknak. :-) (Természetes, hogy az általam kiválasztott festéket abban a színben egész Pesten csak egy helyen lehet fellelni, pont akkora mennyiségben, ami a szobám falára még elég, így hát gyorsan le kellett rá csapni (értsd: a mai munka ugrott)). Mindenesetre rendkívül motivált vagyok, hogy fél 9-től 4-ig beletapossak a gázba, mert tudom, hogy utána másfél óráig igazolt hiányzással szabad vagyok. Igaz, biztosan az is segít, hogy még az esti kétórás kidőlésekkel együtt sem fordítok normál mennyiségű időt alvásra, így aztán egész hosszú a nap. :P

Most épp ezt hallgatom újra meg újra:

B. egyik nap betett egy 2006-os koncertfelvételt a Désenchantée-ről, és megjött a kedvem Mylene-hez, akkor fedeztem fel ezt a számát, a legújabb albuma címadó dala. Valami teljesen elragad a dallamában, annyira szép és felemelő, pedig elvben szomorkásnak kellene lennie. További pluszpont, hogy a klipet az az Olivier Dahan rendezte, aki a Piafot is jegyzi.

Ó, Xanax,

legyen meg a te akaratod. Végre már. Mert nem bírom tovább 300-as pulzussal és vérnyomással, és alvás nélkül.

Megállapítom,

hogy nagy hülyeség lefekvés előtt benyomni egy fél grillcsirkét, még akkor is, ha az ember lánya úgy érzi, egy fél ökröt is meg tudna enni. Mert nem tud. Mint kiderült, még egy fél grillcsirkét sem. Hetek óta először aludhattam volna ki magam, de csak fetrengtem, és még most is rosszul vagyok. Éljen az újabb zombinap és a lékúra. :S

Történések

Tegnap elég sűrűre sikeredett a nap. Nem is csoda, mert jó hosszú volt. Három óra alvás után negyed hatkor csörgött az órám, mert menni kellett konyhai berendezéseket vásárolni. Azért ilyen korán, mert egyrészt Z., aki továbbra is lelkesen (legalábbis bízunk benne, hogy lelkesen) segít a szállításban (hiába, van, amit háton már a jó szándék ellenére sem lehet elhozni), 9-re hivatalos volt máshová, másrészt pedig azért, mert kedvenc szupermarketünk már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy ha valami akciós, akkor az nagyjából az első napon nyitás után egy órával elfogy. Most ugyan máshonnan történt a beszerzés, és természetesen megtaláltunk mindent, ami nekünk kellett, de így persze hozzájárultunk ahhoz, hogy a később érkezők már csak hűlt helyét találják az áruknak.

Ráadásul találtunk leárazott laktózmentes túró rudit, mondanom sem kell, felnyaláboltuk a készletet (12x5 db :P), illetve igazság szerint egy ötös csomagot hagytunk mutatóba, hogy legyen még valakinek rajtunk kívül jó napja. Amiről meg nem tud (nevezetesen, hogy egy szakajtóval volt, csak elvittük), az nem is fáj. Ennek örömére azóta csak túró rudit eszem, így az étrendem nem túl kiegyensúlyozott, ellenben én magam nagyon is az vagyok. :-)

Mindennek a tetejébe valahogy sikerült úgy elhagynunk a kasszát sípolás és egyéb riasztó hanghatások nélkül, hogy a laza 2,5 kilós Pannónia sajtunkat nem számolták fel, úgyhogy most egy hónapig ingyensajton élünk. Tiszta szerencse egyébként, hogy csak félúton hazafelé, a kocsiban vettem észre, különben amilyen vagyok, visszamegyek szólni, hogy szeretnék még egy ötezrest fizetni, ha már itt vagyok, mert én ilyen kis becsületes lennék, vagy mi. Még így is lelkiismeret-furdim volt kis ideig, hogy szerencsétlen pénztárosnak majd baja származik esetleg belőle, bár utána megnyugtattam magam, hogy úgysem fogják tudni, kinek kellett volna beütnie éppen a mi sajtunkat.

Az magától értetődő, hogy az alváshiány megbosszulta magát (igen, százezredszer is megfogadtam, hogy ha kelni kell, soha többet késői lefekvés), ellenben a jópár túró rudival a bendőmben immár az újonnan beszerzett, gigantikus méretű nagypárnán szundíthattam (mióta lettek ekkorák a nagypárnák? valahol nagyon lemaradtam). Mindeközben BAU, dolgozni kell megállás nélkül, de nem baj, mert azzal a 85 ezer veretes francia szócskával bíbelődöm, amit éppen franciahon születésnapján bírtak három hétre rám sózni, és nagyon élvezem. Mitöbb, hirtelen ismét kiderült, hogy eltelt egy év, és már zajlik a (többek között) szinkronúszó és műugró vb, amit egyszerűen mu-száj megnézni, még ha csak utólag és dömpingszerűen is.

Ma este pedig Megtört ölelések a moziban. Ami késik... :-)

Páratlan

I. bejött az előbb egy halom összehajtott ruhával, köztük a Zagabo nacimmal.

"Két páratlan zokni, és egy páratlan nadrág."

:-) Pontosan.

Material Girl

Sűrű volt az elmúlt hét, pedig alig dolgoztam, és ez nagyon jól esett. Néztem filmet is (A nagy fehérség), és bútorüzletből bútorüzletbe jártam, valamint hivatalos ügyeket intéztem, számoltam és konyhát terveztem. (ó igen, azt. Ez a kis egyszerű program még velem is megtanultatta magát :-)). Emellett beszereztem hőn áhított Audrey-s képemet az IKEÁból, úgyhogy immár minden faldekoráció (értsd: Cath és Audrey) készen áll arra, hogy felkerülhessen a helyére.

Rettentő munkás ez a felújítás-előkészítés, de roppantmód élvezem, pontosan, ahogyan arra számítottam. Mindig is tudtam, hogy ha egyszer megadatik a lehetőség, hogy lakberendeznem "kell", minden pillanatát imádni fogom. Nem számít, hogy már harmadszor megyek valamelyik üzletbe, és még mindig csak nézelődni, egyszerűen tobzódom a sok szépségben, amiket ott találok. Rájöttem, hogy a szellemi, a gondolatok, a szavak és a lelki régészet által uralt életemből nagyon hiányzott eddig az anyag, a matéria, és most szinte eksztatikus érzés a különböző színű, tapintású, illatú kelmék és anyagok közt lófrálni, megszagolni, megérinteni, beleülni, ráfeküdni, kipróbálni mindet. Eközben szellemi irányú tevékenységet csak akkor végzek, amikor elképzelem, melyik illene össze melyikkel, mi passzolna a leginkább a lakásba, vagy fejszámolok, hogy mennyibe fog kerülni a kinézett kombináció. :-)

A materiális javak élvezete közben gazdagodtam néhány immateriális tanulsággal is önmagamról, úgymint: abszolút a modern, letisztult dizájnnal tudok azonosulni, azzal, amit évekkel ezelőtt még visszataszítónak és hidegnek találtam. Ma már nem félek tőle, sőt. Szeretem, amit képvisel, és értem azt is, mi áll a változás hátterében. Hosszú volt az út idáig, de örülök, hogy mára lehántoltam az oda nem illő rétegeket az effajta élménytartományokról. Másodsorban pedig ráeszméltem, hogy a fehér és a bézs különböző árnyalatai helyett sokkal inkább élénk, megfogható, "beleakarokharapni" színeket szeretnék a falakra, és a kiegészítőket is ebben a szellemben szeretném kiválogatni. Hát ez a terv, és az, hogy a válogatásnál első az intuíció. A pénzügyi megfontolásokon kívül igyekszem mellőzni a racionalitást, és kizárólag ösztönből döntök, hiszen ha már lehet, akkor az ego helyett inkább az id dolgozzon. :-)