Persepolis

Nincs időm írni. Ez önmagában jó, mert kivételesen nem csak a munka miatt, de annyira zajlanak az események, hogy beszámolót már nem tudok készíteni róluk. Persze alapvetően azért, mert a sok történést mind a munka mellé kell bepréselni, így aztán krónikus időhiány alakul ki, ami pedig krónikátlansághoz vezet.

De, ma például munka helyett elolvastam Marjane Satrapi három képregényét. Ma hoztam el őket a "postáról" (kiszállítási pontról), és amikor hazaértem, kinyitottam az elsőt - aztán nem is bírtam többé letenni, és egy ültő helyemben végigolvastam mind a három könyvet. Kettő a Persepolis, a harmadik pedig "Asszonybeszéd" névre hallgat, és a Persepolishoz hasonlóan szókimondó, őszinte és persze hangosan vihogós. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennyire lenyűgözött, lévén a rajzfilmet már vagy négyszer láttam, úgyhogy azt hiszem, határozottan megállapíthatom, hogy ez egy bitangjó alkotás.

Mellesleg a képregény részletesebb is, mint a film volt, így ez esetben, ha valaki még egyikkel sem találkozott, kivételesen a film majd könyv sorrendet ajánlanám. Érdekesség még, hogy a fordító Bertrand Cantat magyar ex-neje; ez a Persepolis 2. fordítói utószavából derül ki, már azok számára, akik a nevéből nem jöttek rá (mint pl. én). És még egy érdekesség, hogy anno pont ugyanabban az utcában találkoztak Marjane-nal a fordítás részleteinek megbeszéléséhez, ahol októberben megszálltunk Párizsban. :)

Most akkor talán vissza kellene térnem a francia munkámhoz, ami a szokásos módon véres verejtékkel készül. Igaz, ez megint egy újabb szint, de néha értékelném, ha felülről megközelítenénk azt a k+1-es szintet.*

*A módszertanban a k+1 az az optimális szint, ami épp annyival haladja meg a tanuló képességeit, ami már kihívást jelent számára, de még nem annyira nehéz, hogy elmenjen a kedve a tanulástól, debilizáló szorongás legyen úrrá rajta, vagy legalábbis bele kelljen szakadnia a feladat elvégzésébe.

A nap kérdése

Katarzisértékű-e, ha az ember lánya hatossal kezdődő, hat számjegyű diákhitel-tartozását egy laza gombnyomással átutalja, le(fel-?)nullázva ezzel egyszer s mindenkori negatív egyenlegét?

Válasz: igen.

Tavaszvárás(?)

Nem értem az embereket. Mi ez a sok "legyen már tavasz!" vinnyogás szerte a neten? Lépten-nyomon ilyeneket olvasok - ma például egy divatblogon állítottak össze olyan szettet, amit most szívesen viselnének - már ha a tavasz úgy döntene, hogy beköszönt. Emberek! Február 2-a van! Én meg már legalább másfél hónapja itt-ott, de január eleje óta aztán tkp. mindenhol abba ütközöm, hogy egyesek a méltatlantól az egyenesen sértett hangnemig mindenféle módon előadják, hogy bizony itt lenne már az ideje, hogy kitavaszodjon, hiszen mégsem járja már ez az ítéletidő így ... januárban? februárban? De miért is?

Értem én, hogy sokan utálják a hideget, a telet, a sötétet, azt, hogy bundabugyit kell felvenni, de miért nem lehet a jelent élni, annak minden előnyével és hátrányával? Miért nem lehet ránézni a hőmérőre, megállapítani, hogy k....va nagy fagyás van, és aztán egy helyre kis téli öltözéket összeállítani? Nyáron ötven fokban ugyan mindenki panaszkodik, hogy megfullad, de még sosem hallottam, hogy valaki következetesen visszasírta volna a telet, vagy legalább sürgette volna az őszt. Soha nem értettem azokat, akik úgy gondololták, hogy felőlük aztán a tél ki is maradhatna, lehetne csak három évszak, vagy még jobb, egész évben nyár. Én sosem tudtam volna igazi kedvenc évszakot kiválasztani, olyat pedig végképp nem, amelyikért az összes többit elcserélném. Hiszen így kerek az év, a világ, az élet. Bizonyára a megszokás mondatja ezt velem, és ha Ausztráliában nőttem volna fel, nem ácsingóznék a négy évszak után, de mivel a körülmények másképp alakultak, így egyikről sem tudnék lemondani.

Még úgy sem, hogy éppen a tavasz egyáltalán nem kedvencem. A fentiekben is kétségtelenül meghatározó szerepet játszik, hogy ezt szeretem a legkevésbé az évszakok közül. Azt ugyan nem mondanám, hogy utálom, bár ez csak az utóbbi egy-két évben változott meg, előtte kifejezetten fájt, amikor elkezdett kitavaszodni. Az oka sem volt olyan triviális, mint azt gondolnánk, hogy ugye mindenkinek vannak kedvenc meg nemszeretem évszakai, az ugyanis azért - nyilván sok más emberhez hasonlóan - még nekem is feltűnt, mennyire bizarrul hangzik maga a mondat: "utálom a tavaszt". Pedig így volt. Nyáron már helyben vagyunk, csak az az átmenet, az a kigubózás a biztonságos téli vacokból, az az (újjá)születés ne lenne. Attól sírhatnékom, menekülhetnékem, visszafordulhatnékom van. Minden évben, újra és újra.

Igaz, ma már jobban viselem, bár ebben a tudatos lelki munka mellett feltehetőleg annak is nagy szerepe van, hogy az éghajlatváltozás kiszolgálja az igényeimet: a tavaszból egyre kevesebb jut. Sok éve egyszer csak minden átmenet nélkül nyár lesz. Aztán persze megintcsak el lehet mondani, hogy nahát, idén is kimaradt a tavasz, pedig ha nem maradt volna, akkor most mennyire jól jönne ez a lelkesen megválogatott tavaszi összeállítás.

Február

És ha már megkezdődött ez a hónap is, íme, időben az ide tartozó naptár (már csak azért is, mert az illusztráció márciusra aktualitását veszítené):

Négy hölgy

Ezt a képet ma találtam (köszönjük, A. Community), az idei "Les enfoirés" rendezvényen készült. Itt sorakozik az a négy francia hölgyemény, akiknek a zenéjét a rám jellemző átlagnál (értsd: soha) (jóval) többször hallgattam/hallgatom. Vicces, hogy pont Alizée-t és Nolwennt már messze Belgium után ismertem meg, mégis ők a nagy kedvencek. Amel és Jenifer viszont meghatározó alakjai a franciatanulásomnak és életem eddigi legszebb évének. Jók így együtt. :)

Alizée, Nolwenn, Amel, Jenifer

Nyertem!

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

Január...

... volt. Munka, aztán munkahalogatás, és megint munka. Ez jellemezte ezt a hónapot, így nem volt még időm feltölteni a vonatkozó naptároldal képét, de most íme:

Nem hittem, hogy tényleg kapok még egy Múminos kalendáriumot, de I. ötletei úgy látszik, kifogyhatatlanok. Egyébként már karácsonykor közölte, hogy megvan a jövő évi terve is. Néha én is elgondolkodom, tényleg azonos-e a DNS-ünk. Tuti magába szívta az összes kreativitást még odabent, nekem meg csak a fölösleg maradt. Bosszúból, amiért nem nyomtam a talpamat az orrához, hogy ne nőjön tovább.