Négy hölgy

Ezt a képet ma találtam (köszönjük, A. Community), az idei "Les enfoirés" rendezvényen készült. Itt sorakozik az a négy francia hölgyemény, akiknek a zenéjét a rám jellemző átlagnál (értsd: soha) (jóval) többször hallgattam/hallgatom. Vicces, hogy pont Alizée-t és Nolwennt már messze Belgium után ismertem meg, mégis ők a nagy kedvencek. Amel és Jenifer viszont meghatározó alakjai a franciatanulásomnak és életem eddigi legszebb évének. Jók így együtt. :)

Alizée, Nolwenn, Amel, Jenifer

Nyertem!

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

Január...

... volt. Munka, aztán munkahalogatás, és megint munka. Ez jellemezte ezt a hónapot, így nem volt még időm feltölteni a vonatkozó naptároldal képét, de most íme:

Nem hittem, hogy tényleg kapok még egy Múminos kalendáriumot, de I. ötletei úgy látszik, kifogyhatatlanok. Egyébként már karácsonykor közölte, hogy megvan a jövő évi terve is. Néha én is elgondolkodom, tényleg azonos-e a DNS-ünk. Tuti magába szívta az összes kreativitást még odabent, nekem meg csak a fölösleg maradt. Bosszúból, amiért nem nyomtam a talpamat az orrához, hogy ne nőjön tovább.

Demért?

Pár napja elkezdtem használni a Molyt, ahol nagy meglepetésemre megtaláltam A csodálatos tengert. Sajnos azonban szomorúan vettem tudomásul, hogy az egyetlen ember, aki szóban is értékelte, az 5/0,5-ös számszerűsítés mellé annyit írt: "Ez egy nagy szar. :(".

Tudom, hogy nem kéne, de forrongok a dühtől, a tehetetlenségtől, a vergődő igazságérzetemtől. Merthogy ugye a társadalom nagy része nem érti, hogy mi ez az egész, ez a betegség, ez a szörnyület, hogy honnan jön, hogy mit jelent valójában. És akkor születik egy ilyen könyv, amely egyedülálló a maga kategóriájában, amiben végre minden benne van. És akkor a könyv elképesztő módon negyedik nyelven magyarra fordul le. És akkor valaki végre elolvassa. És nem, és akkor még mindig nem érti! Én pedig tudom, hogy mi lódul meg bennem teljes erővel, a vehemencia, a magyarázhatnék, az a kétségbeesett törekvés, hogy amit már én tudok, azt más is tudja, más is lássa. Meg akarom rázni, hogy dehátottvanfeketénfehérenhogyhogyneméééééérteeeeeed???!!! Miközben tudom, hogy ennek semmi értelme. Azt sem tudom, ki az illető, remélhetőleg soha nem kell közelebbről megismerkednie a témával. Csak bántja az igazságérzetemet, hogy aztán odaköphet négy ilyen szót meg egy fél csillagot, aminek pedig hatalma van. Mert honnan tudhatná bárki is, hogy az én ötcsillagom a hiteles?

Gombóc Artúr is megirigyelne

Csokibonbon-készítő tanfolyamon jártam, szülinapos L. barátnőmmel, ami fantasztikus élmény volt. A cukordiéta jegyében egészen a végéig kibírtam, hogy még az ujjamról sem nyaltam le a ráragadt csokit, amikor azonban a dobozaink már roskadoztak a csokoládéhalmok alatt, és még mindig számtalan bonbon várta árván és nagy szemekkel, hogy elpakoljuk őket, nekiálltunk megkóstolgatni munkánk gyümölcseit, és ebből már nem tudtam kimaradni. Nem azért, hogy fényezzem magunkat, de egyszerűen isteniek lettek a pralinék (amelyeket végül fejenként csak 2 dobozba tudtunk belegyömöszölni, és egy szép kövér darabot még így is külön kellett elhoznom).

A siker nem is nagy meglepetés, ha figyelembe vesszük, hogy többek között Szamos marcipánnal és eredeti belga csokoládéval dolgozhattunk. Készítettünk kerek és szögletes bonbont is; lyukasat ugyan nem, de bőven volt így is variáció. Személy szerint ámulattal vegyes csodálattal néztem Dórit, milyen ügyesen és fölényesen bánik a habzsákkal, a késsel, a csurgó-csöpögő olvasztott csokival, de még a műanyag keverőlapáttal is. Kezdetben kicsit ijesztő volt átvenni ezeket a feladatokat, de a végén még temperáltunk is, igazi csokit igazi gránitlapon, és csuklóig csokisan újra kicsit gyereknek éreztem magam, amint tobzódtam a különböző ízesítők és a csokoládé illatában.

Megnéztünk egy videót is arról, hogyan lesz a kakaóbab, majd abból a csokoládé. Szép és informatív film volt, ráadásul rettentően élveztem, hogy a csokikiállításon magamra szedett tudásnak köszönhetően a legtöbb fogalmat már ismertem benne. De persze így is bőven tudott még újat mondani - soha nem gondoltam volna, hogy a ghánai nők egyenként injekcióstűvel porozzák be a kakaófa virágait (ahogy L. mondta: valójában lombikcsokit eszünk). A munkájuk egyébként nagyrészt nem is túlságosan hálás, mivel a több ezer beporzott virágból végül egy fán egyszerre összesen 40-60 kakaóbab nő csak. A videózás során a szendvics mellé kaptunk kóstolóba kakaóbabot, és megállapítottam, hogy az továbbra is ugyanolyan tömény és laktató, mint a csokikiállítás alkalmával volt.

A kész mesterművek

Az újonnan szerzett készségek és magabiztosság mellett (in case valamikor belga praliné készítésére adnám a fejem, bár a szülinapossal ellentétben egyelőre nincsenek ilyen pályaálmaim) a leglátványosabb eredmény az elkészült csokirengeteg. Gyúrtunk karamellizált törökmogyoróval ízesített marcipángolyókat, amelyeket keserű csokiba mártottunk, majd megszórtuk ugyanilyen mogyoróval vagy kandírozott naranccsal; készült praliné is, előregyártott csokihüvelybe töltött marcipánkrémmel, aminek vagy borzas formát adtunk és csillogó ételporral festettünk meg (komolyan, ecsettel, a kézművesség jegyében :)), vagy pedig olvasztott fehércsokival csíkoztunk. Emellett aszalt sárgabarackos marcipánkockákat is gyártottunk, amikre tejcsoki és díszítésnek szintén barack került, illetve gyönyörű, mintás keserűcsokilapot is, amelynek a hátát raktuk ki ugyanezen ízesítőkkel, vagy a bátrabbak chilivel. Ez utóbbi pont úgy sikerült, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: szép, sima fényes felületet és roppanós csokoládét kaptunk, ami könnyedén kipattant a formából - ez azt jelzi, hogy tökéletesen hajtottuk végre a temperálást.

Üröm az örömben, hogy I-n kívül ma kizárólag Z-t tudtam megkínálni újdonsült remekeimből, akinek nem igazán jött be a marcipános tematika, lévén éppen azt nem igazán szereti. De megkapta az egyik csokilapot, ami viszont szája íze szerint keserű csokiból készült. No, majd máskor jobb lesz a kínálat. Elvben ugyanis mindig másfajta pralinét készítenek, így aztán még létjogosultsága is lenne egy ismétlésnek. A képet látva talán a kívülállók számára sem meglepő, hogy ez a lehetőség úgy kb. tíz perccel a tanfolyam vége után fordult meg először a fejemben. És azóta is ott forog. Nyammm....

Ööö...

Majd lefagyok, nézem, jéghideg a radiátor. Átmegyek a másik szobába, feljebb veszem a fűtést, de hát ott meg tűzforró, bár épp nem megy a fűtés. Nem értem. Elindul a cirkó, visszamegyek, megnézem, az enyém még mindig hideg. Semmi változás. Basssszus, de hát reggel direkt feltekertem. Nézem a szelepet, fel van tekerve. Mennie kell. További fél óra, nálam továbbra is jégkorszak, mindenhol máshol kellemes meleg. Ajjaj, basszus, nagy baj lesz, talán a múltkor, amikor lerepült a szelep és kiömlött egy liter víz a rendszerből, az mégsem volt olyan következmények nélküli (bár elvben azóta már feltöltöttük újra). Najó, eltekerem vissza, és újra megnyitom, hátha úgy menni fog. Eltekerem... és azonnal megindul a forróvízáram. Melegszik a cső, fél percen belül már a radiátor is. Gyönyörű. Nem, reggel nem fel, hanem letekertem a fűtést, és ezért már 3 órája szaladgálok a lakásban és fagyoskodom, csak az evidens nem jut eszembe. Pedig épp nemrég írtam meg, mennyire nem érzem már magam Bridget Jonesnak. Lehet, hogy korai volt?

The Social Network

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy tegnap láttam 2010 legjobb filmjét. Végre valóban jogosak a tirádák, végre nem kellett csalódni. Ez a film, amikben a főszerep egy rakat 20 év körüli srácé és a számítógépeké, tehát amelyik elvben távolabb nem is állhatna tőlem, az első perctől az utolsóig lebilincselő. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy megszűnt körülöttem a mozi, az emberek, tkp. minden, és amikor az utolsó képkockára elkezdték kiírni, hogy mi lett a történet szereplőinek sorsa, úgy éreztem, mintha álomból ébrednék. Ebben bizonyára sokat segített, hogy olyan pörgős volt a szöveg és az események, hogy minden idegszálammal figyelnem/olvasnom/hallgatnom kellett, de a titok talán mégsem ebben rejlik.

Hanem abban, hogy a főszerep valójában az emberi kapcsolatokon, az egyetemi élet jellegzetességein és egy olyan világjelenség születésén van, amivel - ha másért nem, azért, mert ő is felhasználó - tkp. bárki tud azonosulni. Jót tesz, ha valaki nem ismeri a történetet - én rájöttem, hogy a nevén kívül többnyire semmit sem tudtam Zuckerbergről, a Facebook kialakulásáról pedig azon túl, hogy eszméletlen váratlanul és gyorsan lett belőle világsiker, szintén nem sokat - így az egész történetszinten is nagyon izgalmas és fordulatos. Emellett lenyűgözött, ahogyan a film az egyetemet ábrázolta, olyan helyként, amely tele van eszméletlen okos fiatalokkal, és ahol igazi, nagyszabású, jelentős dolgok történnek - hiszen az egyetem valahol erről is kellene, hogy szóljon, nem igaz?

Fincher rendezése hibátlan, nem is hiszem el, hogy ugyanez az ember csinálta a Benjamin Buttont is. Ha az azt ért kicsit felemás kritikák után ezt visszatérésnek szánta, nagyon odatette, és bőségesen megérdemel minden díjat, amit ezért bezsebel. Szakmai értékítéletet ugyan nem vagyok hivatott mondani, de annyit én is látok, hogy a film lendületes, összetett, magába szippant és a néha már vágtató üteme ellenére is tökéletesen érthető, tehát a rendező nagyon magabiztosan kezeli a párhuzamos idősíkokat, és pontosan tudja, mit és hogyan akar elmesélni.

Mindezek mellett hab a tortán a színészek játéka - ezek előtt a srácok előtt mindenképp nagy jövő áll még. Jesse Eisenberg briliáns, bár azt nem tudom, hogy az igazi Zuckerberg is olyan-e, mint az általa megformált karakter - tehát zseni, ezzel együtt viszont (vagy épp ezért) annyira antiszociális, hogy a legtöbb esetben egy high-functioning autista benyomását kelti. Andrew Garfield új kedvencem, pedig isten látja lelkem, nem szoktam 22 évesnek kinéző 27 éves kisfiúkért rajongani, de ő az első pillanatban meggyőzött és levett a lábamról. Ha pedig még azt is hozzáveszem, hogy egyébként brit, esélyem sincs ellenkezni. :-) Említést kell tenni még a Sean Parkert játszó férfiúról, aki az első perctől kezdve rettentően ismerősnek tűnt, és konstatáltam is, hogy eszméletlen jól játszik, majd itthon az imdb-n csekkoltam, és kiderült, hogy ez bizony Justin Timberlake... Aha. Khm. Igen. Hát mondtam én, hogy ismerős.

Összességében mindenkinek ajánlom, geekeknek különösen, mert mint kiderült, ők még a terminus-technikusokat is érteni fogják (Z-vel mentünk, ő értette őket :)). A filmet megnézve talán a Facebookkal való viszonyunk is átértékelődik picit. Nyilván ezek után is ugyanúgy fogom használni a webhelyet, mint eddig, de mostantól mindig ott lesz a háttérben az a tudás, hogy mindennek mi volt az ára (amit szerény véleményem szerint nem is kellett volna feltétlenül megfizetni, de hát ez legyen már az érintettek problémája). A film szlogenje (lásd a képen) találóbb, mint gondolnánk.