Tegnap találkoztam G-vel (barátnő, épp brazíliai önkénteskedésből tért haza - kis időre), és szóba került a Titanic - meglepetésemre azt mondta, ő unta, szerinte nem is volt hihető, hogy majd pont egy hajón találkozik ez a két fiatal, meg amúgy is, ásítozott és a végét várta, amikor anno megnézte. Mindig meglepődöm, amikor valaki katasztrófafilmként vagy (nyálas) romantikus filmként aposztrofálja ezt az alkotást, pedig a legtöbben valamelyik kategóriába esnek - egy ismerősöm egyenesen úgy fogalmazott, hogy számára a Hugh Grant- és Julia Roberts-féle mozik után következik, ami már-már felfoghatatlan. G. saját bevallása szerint az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul még a történet sem kötötte le, így aztán persze nem nagyon tudta hová tenni, amikor elmeséltem neki,
számomra mit jelent a film.
2005-ben láttam először, így nem kellett megküzdenem a korábbi tinédzserkori értelmezéssel, lehet, hogy ez is segített. Londonban néztük I-vel, ahová átruccantam Belgiumból, de csak úgy, ahogy szokás, amikor megy a tévé, de közben beszélgetünk: az elejét még nem igazán követtük, aztán a felétől szépen lassan beszippantott minket a történet, a (nagyon) kistévé és a felirat nélküli eredeti nyelv ellenére, amit nyilvánvalóan nem értettünk tökéletesen. Akkoriból egyetlen kép maradt bennem, és a hozzá tartozó érzés: amikor Rose felfedezi, hogy a palánkba kapaszkodó Jack már nem él, és végül elengedi, le a mély vízbe. Ott és akkor úgy éreztem, meghasad nemcsak a szívem, hanem az egész tudatom, hogy ezt az egyet képtelen lennék kibírni, ott helyben belehalnék a fájdalomba, vagy beleőrülnék, de ép ésszel, felfogva, hogy az, akit nekem szánt az ég, a szemem láttára pusztult el, úgy nincs tovább. Pedig nem sokkal később meg kellett tennem, hacsak szimbolikusan is, és talán elképzelhető, hogy éppen azért gyakorolt ekkora hatást rám a jelenet, mert valahol nagyon mélyen már akkor éreztem, nem fogom megúszni.
Aztán talán 2 éve A. hozta fel a filmet a gyász kapcsán -teljesen megdöbbentett, hogy számára ez maradt meg a Titanicból - az újrakezdés lehetősége, az, hogy amíg én úgy éltem meg, hogy a történetnek ott van vége az óceán közepén, az valójában csak a kezdete volt - Rose életében legalábbis. Elvileg meg is kellett volna néznem házi feladatként, de kicsit tartottam tőle, mert az a jelenet és az érzések még mindig erősen munkáltak bennem. Aztán a dvd-rendelési procedúra is elhúzódott, így mire kb. 2-3 hónappal később megkaptam a lemezt, már nem volt aktuális.
Még szerencse, hogy James Cameronnak ilyen fantasztikus ötletei támadnak, hogy készít egy 3D-s verzót, mert, nos, valljuk be, ha valamelyik film, hát a Titanic pont megérdemli. Odáig is elmerészkednék, hogy ezúttal a technológia hozzátesz az élményhez, bár az átéléssel számomra a miniképernyőn sem volt gond. De most éreztem, itt az ideje, újra kell nézni, ha már adódott ez az alkalom, legalább végre látok egy olyan 3D-s alkotást, amelyiknél értelme lesz a szemüveggel bajlódni. És tényleg volt.
Furcsamód kb. a tizedik perctől rám tört az a fojtogató, végtelen, kibírhatatlan veszteségélmény, amit anno éreztem, és Jack még meg sem nyerte a jegyét pókeren, már borított volna el a zokogás, mert tudtam előre, hogy cirka három órán belül ez a hatalmas, lenyűgöző építmény, rajta ezernyi élet, remény, mind-mind szertefoszlik és a tengerbe vész. Persze ez később, amikor elindult a történet, alábbhagyott, csak néha-néha jött újra elő. A film most is teljesen magával ragadott, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a zseniális forgatókönyv és az alakítások, na meg a rendezés felel azért, hogy minden idegszálammal megfeszülve az ismert tények ellenére is újra elhiszem, hogy ezúttal talán másképp ér majd véget a sztori, a 3D-nek annyit biztosan a javára lehet írni, hogy még sokkal-sokkal átélhetőbbé teszi a vásznon látottakat. A vizet mindig is valami földöntúli módon imádtam (lehet valami abban, hogy vízjegy vagyok), a nyílt víztől viszont ezzel együtt is irracionális módon rettegek (talán túl korán láttam a Cápát, meg a Baywatch-ok sem segítettek). A filmet nézve meg kellett állapítanom, hogy ebből a két ellentétes hatásból táplálkozva szinte perverz módon vonz az a hatalmas kék-fekete mélység ott a vásznon, a végeláthatatlan óceán, a lételemem, ami egyben pusztító. És közben valahol olyan is, mintha ott lennék, a halál torkában, kristálytisztán felfogva a helyzet súlyosságát, azt, hogy cselekedni kell - de hogyan?
Legközelebb az ominózus jelenetnél eszméltem magamra, hogy tudniillik moziban ülök, ugyanis hirtelen ráébredtem, hogy valahol elmúlt belőlem a kezdeti fojtogató érzés. Nem értettem, és próbáltam visszakutatni az emlékeimben, pontosan hol és mikor történt. Persze, az elengedés, ahogy azt végig kell nézni, továbbra is szívfacsaró, nyeltem is a könnyeimet a 3D-szemüveg jótékony takarásában, de már nem éreztem, hogy ebbe bele kell halni. És akkor rájöttem.
Régen, főleg még gyerekként, amikor arról hallottam, hogy emberek a "hazájukért" kivonulnak az utcára forradalmat csinálni (azaz halomra lövetni magukat, mert számomra ez azzal volt egyenlő), vagy az életüket kockáztatva segítenek az égő házban vagy a süllyedő hajón maradtaknak, bármilyen nehéz volt is szembesülnöm vele, be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen helyzetben kíméletlenül praktikus, magyarán szólva gyáva lennék: dehogy mennék ki az utcára, szépen a négy fal közt maradnék, hogy ne érhessen puskagolyó, dehogy mennék vissza egy égő házba vagy egy süllyedő hajóra! Hiába tudtam kicsiként, hogy ez lenne a "nemes" cselekedet, kis naiv világomban értelmezhetetlen volt ilyen "hülyeséget" csinálni. Szépen húznám el a csíkot, mint a Titanic tervezője is a filmben.
Lesülne a képemről a bőr, valószínűleg egy ideig nem tudnék tükörbe nézni, de beülnék abba a mentőcsónakba.
Aztán eltelt jó néhány év, és kiderült számomra, hogy az ilyen döntések nem a gyávaságról vagy a bátorságról szólnak. Amikor Rose-nak felajánlják, hogy üljön a mentőcsónakba, és Jack is erre biztatja (márpedig benne 100 százalékig bízik), ezért meg is teszi, minden normális ember azt gondolná, hogy ez egy no brainer, hiszen mik a lehetőségek? A (viszonylag biztos) halál és a (többé-kevésbé biztos) élet. Nincs az az épelméjű ember, aki akármilyen nagy szerelem miatt a biztos végzetbe rohanna. Én mégis úgy éreztem (bár azt le kell szögezzem, nem tartom magam sem épelméjű, sem normális embernek, tehát ez a mentségem megvan), hogy ez így nem stimmel. Aztán Rose egyszer csak fogja magát, és az ereszkedő mentőcsónakból visszaugrik a hajóra - bennem pedig bumm, egy szempillantás alatt megszűnik a kibírhatatlan (megelőlegezett) gyászélmény. Ez volt az a pillanat, és most már az is egyértelmű, hogy miért. Mert a választás nem az élet és a halál között van, hanem aközött, hogy a saját utamat járom-e, vagy sem. Jelenthet bármit racionálisan egy döntés, ha az út, amin el kell indulni hozzá, nem az enyém, akkor az soha nem lehet a helyes döntés. Hülye az az ember, aki a mentőcsónakból visszaugrik a süllyedő hajóra? Elvakítja a szerelem? Hamis biztonságérzet keríti a hatalmába, mert úgy érzi, amíg a szeretett személlyel van, nem történhet semmi baj, de ha történik, nem is számít? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Kristálytisztán látja - hát hol máshol, ha nem ebben a helyzetben -, hogy merre kell mennie. Az egyik irány pontosan kirajzolódik előtte, és tudja, hogy azt az életet képtelen lenne leélni, ezért muszáj visszafordulnia. Mindegy, hogy azután mi történik, mert a saját útját választotta, akármi következik is, az már valóban az Ő élete. És akkor belefér a halál is, a gyász is, akkor bármit túl lehet élni - persze, kegyetlenül nehéz, és igazságtalan, és fájdalmas, de van belőle felépülés, mert igazi.
Ez pedig messze nem romantikus-nyálas túlzás, az életben is milliószor kerülünk kicsiben ilyen döntéshelyzetbe, és én még igyekszem is mindig a belső iránytűm szerint fordulni, mégis döbbenetes felismerés volt ez a film. Néha kell, hogy ilyen mérhetetlenül felnagyítva és kiélesítve (mondhatnám, 3D-ben) a képünkbe nyomják az igazságot, hogy fel is fogjuk és szavakba tudjuk önteni. Amikor A. két éve előadta a saját értelmezését, azt hittem, persze, ő pszichológus, nyilván másképp látja a filmet, mint egy egyszerű halandó. De meg kell követnem, ugyanis egészen konkrétan is benne van a filmben az, amiről ő beszélt. James Cameron zseniális: 3 órán keresztül nézzük az elkerülhetetlen pusztulást, majd jön egyetlen képsor, csupán fél percnyi talán, és diadalmaskodik. Mert a vizet lehet úgy is értelmezni, hogy pusztító, de ezzel szemben életet is ad. És a film pontosan ezt valósítja meg: úgy szól a halálról, hogy közben megalkuvás nélkül az életről szól.
