Mi kell a férfinak?

Ártatlannak látszó, a fiatalok öltözködéséről szóló cikket linkeltek be face-en, amit kivételesen elolvastam, mert kíváncsi voltam, mit mondanak erről a szakik (mivel már nem érzem magam a "fiatal generációhoz" tartozónak, kívülállóként szívesen hallom más nézeteit a témában). Ezzel a részével nem is volt gondom, ellenben a szövegben belefutottam egy fiatalember hozzászólásába (és azonmód fenn is akadtam rajta), akit a témában érintettként (mint fiatal pasi) idéztek. A bekezdés érdekessége, hogy a nőket tisztelőnek álcázott, valójában viszont kegyetlenül hímsoviniszta és ezért végtelenül cinikus kommentről van szó (aminél nem tudom eldönteni, hogy az-e a szomorúbb, ha az illetőnek fogalma sincs, mit mondott, vagy az, ha direkt így fogalmazott).

Íme a kérdéses szakasz:
Gábor, mérnök (25 éves): "A csajok sokszor túlzásokba esnek a külsejüket illetően. Én jobban kedvelem, ha valaki stílusosan és ízlésesen öltözködik, mintha mindenét kirakja a kirakatba. Persze egy ilyen nőt én is szívesen lefektetnék, de tuti nem mutatnám be a szüleimnek. Ha egy nő egyensúlyban van önmagával, azt feltűnő cuccok nélkül is észreveszik, és a haverjaimnak is inkább a szerényebb, visszahúzódóbb csajok jönnek be."

Már eleve lehidalok attól a mérhetetlenül leegyszerűsítő hozzáállástól, hogy vannak azok a lányok, akik kiteszik, amijük van, és ezzel szemben ott vannak a "szerény visszahúzódók". Agyam eldobom az ilyentől. Komolyan, hol él vagy milyen lelkivilággal van megáldva az, aki így látja a világot? Jómagam például nem vagyok "szerény és visszahúzódó", ellenben úgy érzem, rendelkezem némi intelligenciával és tudok disztingválni, ergo a közösségi oldalakon nem tarkítom az adatlapomat a bugyis-melltartós képeimmel (hanem azokat megtartom magamnak, meg annak, akire tartozik). Mert ugye léteznek különféle árnyalatok a zárdaszűz és a ribanc között, csak úgy mondom.

Másrészt amiért tulajdonképp nem csak elképeszt, de fel is háborít ez a beszólás, az mindaz, ami mögötte van (hehe, I. most olvasta el, mert átküldtem neki. Rövid, de velős reakciója: "pffffffff, a sötétbaromállatja". :-) Asszem, vette a dolgot :P). Merthogy hősünk a maga érett 25 évével és önmagával borzasztóan megelégedve konstatálja, hogy ő és a haverjai is a szerény, visszahúzódó lányokat preferálják az amúgy d***ni igen jó cicamacákkal szemben. Namármost, az ösztönöm azt súgja (bár tévedhetek, ez kétségtelen), hogy ha megkérdeznénk, szerinte ez a mondata pozitívan festi-e le a nőket, valószínűleg bősz igennel válaszolna, hiszen csupa elismerés minden szava. Hát lóf****t. Tulajdonképpen azt fogalmazza meg (és erről feltehetően lila gőze sincs, és akkor az még a jobbik eset), amit majd 15 év múlva feltehetőleg a gyakorlatban is alkalmazni fog: hogy vannak a feleségek és vannak a szeretők. Hogy ez a nők két külön kategóriája, és az egyik jó arra, hogy "bemutassam a családnak" (lásd később: főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyereket, biztosítsa a családi hátteret, "ízlésesen és stílusosan" megjelenjen), a másik meg arra, hogy "lefektessem" (lásd később: lefektessem).

De a legjobb, amikor mindezt még megfejeli azzal az önjelölt életmód-tanácsadó dumával, hogy a lényeg a belső egyensúly meg a kisugárzás, és akkor úgyis észrevesznek. Mármint kik? Akik d***ni akarnak majd, vagy akik be akarnak mutatni a családnak? Mert ugye, ha a korábbi eszmefuttatásból indulunk ki, ez egyáltalán nem mindegy.

Freud vajon mit mondana?

Idén már negyedszer álmodtam, hogy terhes vagyok. És még mindig január van!

Komolyan, ha lenne okom aggódni, akkor most már elkezdenék...

Dívák

Ők taroltak az idei névnapomon. Audrey-s szatyor (igazából táska), csodás zöld árnyalatú Audrey-s papírtasak (csak a szatyron lévő képet találtam meg, de az egész ilyen zöldben pompázik), Audrey-s poháralátét, Marilynes bögre és Piaf gyűrű panyizsuzsitól. A két ajándékozó egyébiránt egymástól teljesen függetlenül válogatott. :-)) És Audreyból volt még egy, nevezetesen francia, Tautou vezetéknévvel, ugyanis megkaptam a Mosás, vágás, ámítást DVD-n. Külön öröm, hogy azt igazándiból Nathalie miatt nézem (aki bár még él, bőven beillik a sorba. :-)).

All by myseeeeeeelf...

Hát, ez is eljött. Bár még sok a munka, annyira nem fogom fel. Meg igazából normális ez az állapot, nem? Mindenki egyedül lakik. Illetve legalább egyszer életében mindenki lakik egyedül. Mire pedig ezt az életkort betölti, már mindenképpen. Teljesen egyedül. Rá kellett jönnöm, hogy noha néhány időszak az életemben már ezt az illúziót kelthette, valójában nekem ilyen még sosem volt. Fura, mert rossz és jó is egyben, egyszerre kicsit szomorú és végtelenül izgalmas. Persze I-vel továbbra is chatelünk gmailen, mégis valami megváltozott. Ez volt a cél, tudom én, de akkor is meglepő, hogy máris, hogy csettintésre minden átalakul, hogy csak ennyin múlik. Most már minden szobában nekem kell felhúznom a redőnyt reggel, különben egész nap leengedve marad (mint például ma is :-)). A postaláda-rutin legalább nem változott, azt eddig is csak én ürítettem, lévén nem volt két kulcsunk, és amikor idejöttünk, még minden filléren spórolni kellett, amit nem volt feltétlenül szükséges kiadni. A postaládakulcsot ebbe a kategóriába száműztük.

Kíváncsi vagyok, mi jön most. Olyan érzés van bennem, mint amikor először mentem külföldre lakni, csak az a különbség, hogy most egy helyben maradtam. Mohamed és a hegy esete, ugyebár. Azért minden nehézségével együtt igazán jól esik, hogy végre a hegy jön elém, hogy ha már meg kell mászni, legalább felépíteni nem nekem kell előtte. Ez határozottan az újdonság erejével hat, és kellemes ráébredés. Bridget Jonesszal ellentétben azt hiszem, most éppenhogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha már így adódott ez a helyzet. Csak amíg megtapasztalom, hogy milyen, kiélvezem, megszokom, és ráunok. Igen, pont addig.

Halogatás az élet megrontója

Átestem a tűzkeresztségen, eladtam ma Vaterán egy matracot (az egyiket a háromból, amit kipróbáltam, nem volt jó és még mindig itt boldogított). Hónapokig halogattam, hogy feltöltsem a képeket és meghirdessem, mert ugye nem tudtam, mivel jár, és akkor sokkal könnyebb meggyőzni magam arról, hogy lehet, hogy órákig tart, tehát épp most nem fér bele. Na, mondjuk annyira egyszerű nem is volt, ellenben már a második nap megvette valaki, és ma, vagyis a harmadik nap el is vitték. Ha tudtam volna, hogy ez ennyire simán megy, már régesrég rávettem volna magam, nem kellett volna itt tologatnom jobbra-balra, és nem hátráltatta volna a pakolást. No, de minden jó, ha jó a vége, lehet, hogy megpróbálom ezt még néhány feleslegessé vált holmival, és vérbeli kereskedő válik belőlem.

I heart London

Rendes képet nem tudok este készíteni, viszont ilyen csodákra mindig lehet számítani a kis gépemtől. :o)

B.Ú.É.K.

:-)