Tézis-antitézis-szintézis

Attól eltekintve, hogy középiskolában Hegel eme elmélete volt azon filozófiai morzsák egyike, amelyeket viszonylag gyorsan felfogtam (és ezért aztán meg is maradt bennem, mivel rácsodálkoztam, milyen egyszerű is ez a többi elvont fejtegetéshez képest), az alkalmazása már nem megy ennyire zökkenőmentesen. A. azt mondta, örül, hogy végre egymásnak feszül bennem az Élet és a Munka (merthogy egész egyszerűen kijelentettem neki, hogy nem akarok dolgozni; legalábbis nem ennyit; és nem most; és nem így), és hogy ebből most nem az lesz, hogy eldobom a klaviatúrát, és nem dolgozom semmit, csak Élek, meg az sem, hogy bezárkózom itthonra, és csak dolgozom, hanem egy szintézis fog megszületni, ami e kettő ötvözete, egy más, magasabb szinten, ahol valahogy a fizikai lehetetlenség ellenére mindkettő bele fog férni. Aham. Értem. Az a helyzet, hogy ez a szintézis egyelőre inkább a két szék között a pad alá helyzethez közelít, és én húzom benne a (nagyon) rövidet.

Ha a debilizáló frusztrációt nevezhetjük szintézisnek, akkor persze minden stimmel. Két hete nem tudok aludni, nem haladok rendesen a munkával, és noha megnéztem jópár összefoglalót az úszó EB-ről, igazándiból az az érzésem sincs, hogy élnék. Merthogy ennek ellenére nem igazán lépek ki a lakásból, és közben annyira pörgök az idegességtől, hogy nem leszek kész időben a munkával, hogy végül az éjszakám is rámegy, ez pedig felhalmozódva odáig vezetett, hogy három napja totál kivagyok. Mára virradóra végre kicsit javult a helyzet, mert Xanax-szal aludtam el, de ennek ilyenkor utólagos hatásai vannak - egyrészt nem tudok időben felkelni (de hát mindegy, ez a nemalvással még rosszabb volt), és aztán valahol a nap közepén kiüt, és muszáj ledőlnöm. Ennek mondjuk kivételesen örülök, mert végre tényleg sikerült valamennyit aludnom, de a munkaórák számának nem tett jót. Már megint csak 9 óra volt meg, amibe nem fért bele a tervezett szószám. Két hete egyetlen egy nap sem tudtam megvalósítani a 14 órás tervemet, pedig ha csak nyugodtan végig tudnám csinálni, jól haladhatnék. De nem... Úgy érzem magam, mintha a műugrók közvetítését hallgatnám. "Ez a kiütés 6 oldalába került.. nem lesz meg az elegendő pont(szó)szám." És nincs is. Közben pedig tegnapra olyan állapotba jutottam, hogy ki kellett hagynom az egész napot, hogy esélyem legyen megint nekifeküdni legalább tervszinten az elkövetkező másfél hónapnak. Nem megy nekem ez a szintézis. Ha megcsinálnám, ami most kell a tempós haladáshoz, abba egy percnyi Élet sem férne bele; ha pedig élni is szeretnék, az amellé betuszkolt szószám messze elmaradna mind az egyéni legjobbamtól, mind attól, amire ebben az esetben szükség lenne.

Pedig ha már naponta csak 10 órát dolgoznék, és lenne hétvégém, úgy érezném, rengeteg szabadidőm van. Ilyen elég kevésszer történt az elmúlt egy évben. Volt persze, hogy kimaradt másfél hét, de addigra a felgyűlt ügyes-bajos dolgok intézése és a zombiállapot kifekvése a nagy részét elvitte a "szabad"időnek. Mert ilyenkor aztán nemcsak élet sincs, hanem mosogatás, vásárlás, mosás és egyebek sem. Még jó, hogy van I., különben belefulladnék a saját szemetembe, és már kb. egy hete nem ennék semmit. De persze attól ez még nem jó. A szintézissel az a gond, hogy valóban egész más szinten van, és jelen fizikai állapotomban nem érzem az erőt ahhoz, hogy megugorjam. Az analógiánál maradva, a jelenlegi legalábbis egyelőre egy erőteljesen rontott ugrásnak számít. Megtorpan a roham, alacsony a felugrás, pipál a lábam, elvesztem a kontrollt és egy hatalmas, csobbanós hasassal érkezem a vízbe, ahonnan kóvályogva kecmergek ki.

Ezt érzem most. Magamnak kb. 2,5 pontot adnék, ami már majdnem 0, de csak azért nem mert az első nagy munkát már sikerült leadnom, és holnap mégis kimegyek a WAMP-ra, ráadásul az új Zagabo-ruhácskámban. De hogy hogy fogom mindebbe a regenerálódást is beleszintetizálni, arról még mindig fogalmam sincs. Hegel sajnos erre nem ad választ.