Lemaradtam, mint a borravaló, pedig a múlt héten annyi mindenről akartam volna írni. Sok emberrel találkoztam, mentem mindenfelé, többek között például vásárolni, mivel múlt hétvégén tombolt a Joy nagy őszi vásárlási láza. Véletlenül tudtam meg, de azon nyomban felkerekedtem, hogy megvegyem az újságot (amit egyébként soha), és nyakamba vettem a közeli bevásárlóközpontot, hogy levadásszam a kardigánokat (azon kivételes ruhadarabok egyike, amelyekre valóban szükségem van). Ha már ott voltam az újságosnál, gyorsan lecsaptam a Premiere magazinra is, amiben a Potiche a hónap filmje, ráadásul pluszban található még benne egy négy oldalas összeállítás Cath és Depi eddigi 7 közös filmjéről, képekkel illusztrálva. Örültem nagyon, mert kint most a csapból is Cath folyik a filmbemutató miatt, itthon legalább ezt lehet kapni. :)
Naszóval, visszatérve a kardigánokra, legelvetemültebb gondolataim között sem szerepelt, hogy egyetlen, azaz egyetlen egy normálisan kinéző és a célnak megfelelő darabot sem fogok találni, de így lett. Úgy látszik, mostanra elkerülhetetlenül visszatért a 80-as évek, és már az olyan, általában minőségi és hordható ruhákat forgalmazó üzletekből is üres kézzel és hitetlenkedve fordultam ki, mint az Orsay vagy a C&A. Csavartminta, lyukas kötés, bogyóminták, borzalmas vékonyszálú, bolyhosodó, esetlegesen aranyszállal átszőtt fonal a világos fosbarnától a foszöldig terjedő színskálán, következetesen garbónyak nélkül (ami nálam alapkövetelmény egy kardigánnál), legrosszabb esetben akár válltöméssel: ez az idei trend, amit jómagam a "Mint a saját öreganyám" szlogennel tudnék fémjelezni. Döbbenet. Rusnyák, egytől egyig. I. mondta jól: örülök, hogy a költözéskor az utolsó ilyeneket is kidobtam, nem fogok még pénzt is adni értük. Mindennek a csúcspontja azonban az volt, amikor megláttam egy egyenes szabású, hosszú ujjú, behúzott és így félig buggyos vállú, elegánsnak szánt női felsőt pontosan abból a mély élénkzöld színű bársonyanyagból, amiből - megjegyzem kb. 10 éve - I. pizsamát varrt nekem. Konkrétan nem hittem a szememnek, hogy ezt komolyan gondolták, kishíján elröhögtem magam. Az az anyag ránézésre is legfeljebb pizsamának menne el, vagy valamilyen kosztümös filmben, ahol amúgy is minden bársonyból van. Így végül vettem egy bokacsizmát és egy nagyon hosszú szárút (térd fölé ér, még sosem volt ilyenem), majd miután rájöttem, hogy útközben elhagytam a fehér sapimat és benne a még Írországban vett kendőmet, végigrohantam újra az összes üzleten, ahol jártam, így még ráakadtam egy nagyon szép kötött szürke ruhára. De sajnos a sapimért nem kárpótolt, és azt sehol sem találták meg. Úgyhogy szerdán visszamegyek, hátha azóta meglett valahol, fel csak nem szívódott, és azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki elvitte volna. Valahogy úgy érzem, a legtöbb ember biztosan leadná a boltban, vagy az információnál, ha belebotlana. Bízom benne.
Hétvégén már dolgozni kellett, és miután jól elszámoltam magam, tegnap (vagyis ma) hajnali 4-re fejeztem be az aktuális adagot. Így egy laza negyed 5-ös lefekvés után ma képtelen voltam egy szalmaszálat is keresztbetenni. Még az a jó, hogy ha az ember maga mögött hagy egy 16 órás munkanapot, az tkp. kettőre is elég. :-)
2-re jött G. kabátot próbálni, addigra összevakartam magam az ágyból, utána pedig jól eldumáltuk az időt (mint mindig). 4-kor az ebédemmel beültem a laptop elé, és megnéztem - végre - a Casablancát. Valóban lenyűgöző film. Nem is ismertem pontosan a történetet, ez jót tett, így végig nagyon izgalmas. Ami igazán meglepett - mert azt tudtam, hogy Bogart és Ingrid Bergman, mint ahogyan egyébként szinte az összes színész, nagyot alakítanak benne - az a zseniális párbeszédekkel és humorral megírt forgatókönyv volt. Szinte üdítően szellemes és vicces, ezzel együtt pedig mit sem veszít a drámaiságából. Bár az igaz, hogy a 40-es évek amerikai filmjeire jellemző melodráma itt is átjön kissé, azt annyira nem díjazom, de ettől eltekintve is remekmű.
Ráadásul kétségtelenül klasszikus: ha nem lenne fekete-fehér, meg sem fordulna a fejemben, hogy "régi". Érdekes, mert a werkfilmben elmondják, hogy a forgatókönyv a forgatáskor kb. félig volt kész, utána minden napra hozták az éppen megírt oldalakat, és fogalmuk sem volt, hogy akarják befejezni a történetet. Bergman lánya (a filmkritikus Pia Lindström, nem Isabella :)) meg is jegyezte, hogy az anyukája emiatt elég kellemetlenül érezte magát, kb. mintha egy rakás amatőr dolgozott volna a filmen, nagy volt a fejetlenség. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a stúdiók évente 50 filmet készítettek, tehát durván heti egyet, és a Casablanca csak egy volt a sok közül. Ha belegondolok, miket hoznak ma össze kolosszális összegekből több havi forgatással, hááát... Lehet, mégis van abban igazság, hogy a zseni a káoszon is átlát. :-) Bergmant legutóbb éppen az Őszi szonátában láttam egyébként, nagy élmény volt összehasonlítani éppen két ilyen időben egymástól igen távol eső filmben - csodálni, hogy két minden tekintetben külön világban egyaránt hiteles. Jól esett.
Naszóval, visszatérve a kardigánokra, legelvetemültebb gondolataim között sem szerepelt, hogy egyetlen, azaz egyetlen egy normálisan kinéző és a célnak megfelelő darabot sem fogok találni, de így lett. Úgy látszik, mostanra elkerülhetetlenül visszatért a 80-as évek, és már az olyan, általában minőségi és hordható ruhákat forgalmazó üzletekből is üres kézzel és hitetlenkedve fordultam ki, mint az Orsay vagy a C&A. Csavartminta, lyukas kötés, bogyóminták, borzalmas vékonyszálú, bolyhosodó, esetlegesen aranyszállal átszőtt fonal a világos fosbarnától a foszöldig terjedő színskálán, következetesen garbónyak nélkül (ami nálam alapkövetelmény egy kardigánnál), legrosszabb esetben akár válltöméssel: ez az idei trend, amit jómagam a "Mint a saját öreganyám" szlogennel tudnék fémjelezni. Döbbenet. Rusnyák, egytől egyig. I. mondta jól: örülök, hogy a költözéskor az utolsó ilyeneket is kidobtam, nem fogok még pénzt is adni értük. Mindennek a csúcspontja azonban az volt, amikor megláttam egy egyenes szabású, hosszú ujjú, behúzott és így félig buggyos vállú, elegánsnak szánt női felsőt pontosan abból a mély élénkzöld színű bársonyanyagból, amiből - megjegyzem kb. 10 éve - I. pizsamát varrt nekem. Konkrétan nem hittem a szememnek, hogy ezt komolyan gondolták, kishíján elröhögtem magam. Az az anyag ránézésre is legfeljebb pizsamának menne el, vagy valamilyen kosztümös filmben, ahol amúgy is minden bársonyból van. Így végül vettem egy bokacsizmát és egy nagyon hosszú szárút (térd fölé ér, még sosem volt ilyenem), majd miután rájöttem, hogy útközben elhagytam a fehér sapimat és benne a még Írországban vett kendőmet, végigrohantam újra az összes üzleten, ahol jártam, így még ráakadtam egy nagyon szép kötött szürke ruhára. De sajnos a sapimért nem kárpótolt, és azt sehol sem találták meg. Úgyhogy szerdán visszamegyek, hátha azóta meglett valahol, fel csak nem szívódott, és azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki elvitte volna. Valahogy úgy érzem, a legtöbb ember biztosan leadná a boltban, vagy az információnál, ha belebotlana. Bízom benne.
Hétvégén már dolgozni kellett, és miután jól elszámoltam magam, tegnap (vagyis ma) hajnali 4-re fejeztem be az aktuális adagot. Így egy laza negyed 5-ös lefekvés után ma képtelen voltam egy szalmaszálat is keresztbetenni. Még az a jó, hogy ha az ember maga mögött hagy egy 16 órás munkanapot, az tkp. kettőre is elég. :-)
2-re jött G. kabátot próbálni, addigra összevakartam magam az ágyból, utána pedig jól eldumáltuk az időt (mint mindig). 4-kor az ebédemmel beültem a laptop elé, és megnéztem - végre - a Casablancát. Valóban lenyűgöző film. Nem is ismertem pontosan a történetet, ez jót tett, így végig nagyon izgalmas. Ami igazán meglepett - mert azt tudtam, hogy Bogart és Ingrid Bergman, mint ahogyan egyébként szinte az összes színész, nagyot alakítanak benne - az a zseniális párbeszédekkel és humorral megírt forgatókönyv volt. Szinte üdítően szellemes és vicces, ezzel együtt pedig mit sem veszít a drámaiságából. Bár az igaz, hogy a 40-es évek amerikai filmjeire jellemző melodráma itt is átjön kissé, azt annyira nem díjazom, de ettől eltekintve is remekmű.
Ráadásul kétségtelenül klasszikus: ha nem lenne fekete-fehér, meg sem fordulna a fejemben, hogy "régi". Érdekes, mert a werkfilmben elmondják, hogy a forgatókönyv a forgatáskor kb. félig volt kész, utána minden napra hozták az éppen megírt oldalakat, és fogalmuk sem volt, hogy akarják befejezni a történetet. Bergman lánya (a filmkritikus Pia Lindström, nem Isabella :)) meg is jegyezte, hogy az anyukája emiatt elég kellemetlenül érezte magát, kb. mintha egy rakás amatőr dolgozott volna a filmen, nagy volt a fejetlenség. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a stúdiók évente 50 filmet készítettek, tehát durván heti egyet, és a Casablanca csak egy volt a sok közül. Ha belegondolok, miket hoznak ma össze kolosszális összegekből több havi forgatással, hááát... Lehet, mégis van abban igazság, hogy a zseni a káoszon is átlát. :-) Bergmant legutóbb éppen az Őszi szonátában láttam egyébként, nagy élmény volt összehasonlítani éppen két ilyen időben egymástól igen távol eső filmben - csodálni, hogy két minden tekintetben külön világban egyaránt hiteles. Jól esett.
