Prime Suspect folyt. köv.

Ismét abszolváltam két Prime Suspect részt (a második cca. 3 óra 20 perc volt :-)), és azt kell mondjam, Det. Supt. Jane Tennison rocksss!!! (Ja, igen, már nem DCI, már Superintendent.) Helen továbbra is elképesztő, és furcsa, de a hosszú részek sokkal-sokkal jobban tetszenek, mint a rövidebbek. Talán nyomozósdi terén konzervatív vagyok, és az jön be, amikor kibontják a dolgokat. Na meg a beszólások! Egyik kedvenc párbeszédem az 5. részben két férfi rendőrkolléga között: "I couldn't do it. With a woman like Tennison? Could you?" "Oh yeah, as fast as you can throw her under me!" :D A nyelvezet mondjuk nem lett könnyebb, szerintem kb. a mondatok 20 százalékának a jelentéséről még olvasva sem volt fogalmam, ez hard-core argó, esélytelen. Csak nézek, és eltűnődöm, mégis hogy nem fért ez bele nekem 20 év angol tanulásba, de láthatólag csak ennyire futotta. A legfurcsább mégis az, amikor látom, hogy a filmben érthető angolsággal beszélő rendőrök viszont megértik - pedig úgy tűnik, mintha más nyelvet beszélnének. De jó is lenne, ha le tudnék ülni ezek elé az epizódok elé egy ceruzával és egy jegyzetfüzettel, aztán hadd szóljon. Lehet, hogy ez lesz az én álmom a nyugdíjas évekre. Másoknak van a gyűjtött érméik rendezgetése, az elvonulás egy karibi szigetre meg az olvasás, a sportolás vagy a lakberendezés, nekem meg a jó kis kifejezések kigyűjtése a filmekből. Bár lehet, ezeknek előbb jobb hasznát venném. De mindegy is, addig nézem őket, és élvezem Helen alakítását. :)

Prime Suspect csokival

Még a következő gondolatszösszenet előtt: elfelejtettem az Oscar-ötletek között írni az animációs montázst, ahol az idei filmek szereplői mondták el a véleményüket arról, milyen is Oscar-jelöltnek lenni. Szenzációsan cuki volt, főleg az Up kutyusa a végén (nem lehet őt élőben megkapni valahol?♥)

Egyébként visszatérve a tegnaphoz, még az Oscart megelőző nappali szakasz is jól sikerült, mert több hónap után végre megünnepeltük a szülinapunkat (haha, jobb később, mint soha, de különben ha ilyen ütemben haladunk, sokáig fiatalok fogunk maradni :-)), és teljes pihi volt, csokival és filmnézéssel. Sőt, kaptam egy szuper edzőnacit, ami természetesen az itthoni ruhatáramat gyarapítja majd, hogy végre ne a 15 éves, rostának is beillő melegítőimet hordjam. Valamint korlátlan fogyasztással meghívást egy cuki-fincsi csokizóba (hm, az az érzésem, hogy a sok megvonás után a The Chocolate Strikes Back jelenségnek vagyok tanúja :-)). A filmezés része pedig az eltervezett Oscaros filmek helyett a számítógépre koncentrálódott, de milyen jó is volt!! Merthogy még karácsony előtt beszereztem kedvenc tesómnak a Prime Suspect Complete Collection dvd-gyűjteményt, és miután tegnap végül odaadtam neki a több mint három hónapja esedékes szülinapi csomagot, egymás után lenyomtunk a hétből három részt (csak tájékoztatásképpen: egy "rész" cca. 3 órás). Ha valaki nem ismerné, a Prime Suspect az ITV "megahit-minisorozata" volt 1992-től 2006-ig, magyar címét sajnos nem tudom, mondjuk "Elsőszámú gyanúsított"-ra tippelnék, de lényegében mindegy is, a főszereplőt, Detective Chief Inspector Jane Tennisont (avagy DCI Tennisont) Helen Mirren alakítja benne, mondanom sem kell, lenyűgözően. Tegnap ezért is voltam nagyon ráhangolódva az Oscaron, imádom a nőt, és így cca. 20 év távlatából először látva ezt a filmet nagyon örülök neki, hogy végül sok-sok díjat kapott érte. Akkor még nem lehetett tudni, milyen új értelmet nyer majd 2006-ban, és válik ezáltal kultikussá az a mondata, hogy "Don't call me Ma'am, I'm not the bloody Queen!". :-)))

Érdekes egyébként látni, milyen sokat változott a világ a 90-es évek eleje óta, és bizonyos szempontból mégis milyen keveset. Ahogy az első részben Jane-nek meg kell küzdenie azzal, hogy nőként elfogadtassa magát egy csupa pasiból álló osztaggal, ráadásul egy olyan előd helyében, akit istenítettek, és szintén pasi volt, talán ma már nem lenne ilyen hangsúlyos egy filmben, mindazonáltal úgy vélem, fikarcnyit sem kevésbé aktuális kérdés. Kedvelem a jól megírt nyomozós történeteket, és ezt nagyon jól összerakták; a pszichológiai háttér, az emberi kapcsolatok a hangsúlyosak, és engem az ilyen történetek is erről az oldalról érdekelnek. Tetszik, hogy nem rohannak, hogy rászánnak 3 órát (szerintem tv-ben két részben mehetett) az események kibontására, hogy a karakterek kibontakozhatnak, hogy a végkifejletet is bemutatják. A tűpontosságú színészi alakításokat már nem is említem, a briteknél ez szinte a alapvetően "jár" az ilyen produkciókhoz - és egyetlen gyenge láncszem sincs.

Élmény volt minden perce, azt kívánom, bárcsak még jó sokáig tartana, pedig tudom, hogy csak hét részes (haha, tiszta Harry Potter). Persze örülök, mert van még 4 rész, amelyekből a 4. és a 7. dupla dvd, és ha pontosan nem tudom is, mit jelent ez, annyi biztos, hogy a film játékideje összességében több mint 3 óra, ellenkező esetben ráfért volna egyre is. :) Apropó, külön vicces feladat a film nézése során beazonosítani egy-egy brit színészt! A Love Actuallyből már két emberkét találtunk benne, a HP-ből kettőt... Amikor az első részben egyszer csak feltűnt a képernyőn Ralph Fiennes, szegecsekkel kivert bőrdzsekiben, tejfölösképű, kicsit nyers modorú, de nemes lelkű ifjoncként, hangosan felnyerítettünk és tapsoltunk, nem semmi élmény volt. Azt hiszem, ennél anti-RalphFiennesosabb karaktert még nem láttam alakítani. Megvan a szépsége annak, ha 20 évvel ezelőtti filmet néz az ember lánya.

Továbbá at long last brit angolsággal bíró film hangjai csengtek a fülemben, és ez üdítő változatosság a megszokott amerikai sorozatok után - ebből ugyan Helen beszédén kívül alig érteni valamit (szerencse, hogy van felirat hozzá, de ezt a zsargont azért baromira szokni kell, jó sok benne a szleng), de ez nem számít. Végre-végre másfél nap plusz egy egész éjszaka szabadon, munka nélkül. Mert megérdemlem. Because I'm worth it. Parce que je le vaux bien. Bizony.

Up all night

Nos, igen, véget ért a 2010-es Oscar-díjátadó gála. És mivel nem hivatalos oldal vagyok, ahol illik szépen végigsorolni a díjazottakat, kezdeném azzal a díjjal, amit a legjobban vártam, és úúúgy éreztem, hogy na, talán most, talán végre, végre, végre... és mégsem. Meryl ismét nem nyerte meg a harmadik Oscar-díját, immár a tizenhatodik jelöléséért, és nem, nem Helen Mirren, Gaby Sidibe, vagy Carey Mulligan vitte el az orra elől, hanem Sandra Bullock. Félreértés ne essék, Sandra bizonyára szépet alakított a The Blind Side-ban, de mások elmondása és a filmből látott részletek alapján ez nem ért Oscar-díjat, főleg egy ilyen évben nem, amikor négy brilliáns teljesítményt lehetett volna választani helyette. Ugyan már nem szomorkodom emiatt, úgy háromnegyed 6 tájékán egy kimaradt szívdobbanásba került, amikor Sean Penn kimondta Sandra nevét. Komolyan, az a legjobb, hogy Meryl megint nagyon mosolygott, és még rá is legyintett Sandra fenekére, szóval ő jól van ezzel, és végül is ez a lényeg. Meg a 16 jelölés, amit nem lehet tőle elvenni, és ami Stanley Tucci "mozgalma" :P ellenére is biztos, hogy lesz még jóval több is.

Szóval amint az kiderült, annak rendje és módja szerint fennmaradtam éjszaka, ráadásul nem is 5-ig, hanem 6-ig, merthogy addig tartott a gála. Fél 11-kor keltem, no comment. :P Az állapotomat úgysem tudnám most pár szóban összefoglalni, mindenkinek a képzeletére (esetleg saját tapasztalataira) bízom :). A gála elképesztően látványosra és szórakoztatóra sikerült, egyrészt nagyon tetszett a színvilág, a hangulat, a díszlet, másrészt két ilyen házigazdával egyszerűen nem lehet hibázni. Alec és Steve együtt garantáltan még egy golfmeccs közvetítését is fel tudná dobni (aminél kevés unalmasabbat ismerek), végig brillíroztak, az első fél órás megnyitó blokkban össze-vissza dőltünk a vihogástól. Emellett egész sok beszéd kifejezetten tetszett, lehet, hogy mégis jót tett az embereknek a 45 másodperces köszönőbeszéd-korlátozás, így nagyjából mindenki felkészült, és ebből egész helyre kis gondolatok keveredtek ki, tömören megfogalmazva. Ilyen volt pl. a legjobb jelmeztervező díjazottjának a beszéde, aki a The Young Victoriáért nyert, és azoknak ajánlotta a díját, akik nem kosztümös filmekhez terveznek jelmezt, mert ugye ők sosem kapnak ilyesfajta elismerést a munkájukért, ami pedig legalább olyan nehéz és komoly, mint a "kosztümösöké". Élő zenével festették alá az idén elhunytakat bemutató videót, megint sikerült elérzékenyülnöm, és konstatáltam, hogy Natasha♥ halála továbbra sem fér a fejembe, holott most már tényleg lassan egy éve történt... :( A jó ötletek terén szubjektív és teljességgel elfogult véleményem szerint a legkreatívabb döntés az volt, hogy a filmzenéket koreografált táncokkal mutassák be a színpadon. Na, hát az mindent vitt, ahogyan szerencsére Michael Giacchino Uphoz írt zenéje is. Az viszont kár, hogy szegénynek az idei díjátadó szezonban szerintem 90 százalékban még mindig sikerült félreejteniük a nevét; a konferáló személyek igazán leellenőrizhetnék, hogy mi lesz az az öt név, amit majd fel kell olvasniuk, és utánanézhetnének, hogy is kell azt rendesen mondani. Kérdezni szerintem nem szégyen, a színpadon rosszul ejteni viszont már annál inkább.

Kicsit átfogóbban: a The Hurt Locker tarolt, "szegény" Kathryn Bigelow úgy rohant vissza a színpad mögül, hogy a legjobb rendezőnek járó díja után a többiekkel együtt átvegye a legjobb filmnek járó elismerést is. Még nem láttam a filmet sajnos, mint ahogy millió más sem, de a hallottak alapján jól megérdemelt győzelemről van szó. Azt gondolom, az Avatar elvitt minden olyan díjat, ami kérdés nélkül megillette (pl.: vizuális effektek vagy vágás), és egyébként is filmtörténelmet írt, szóval nem kell aggódnia a filmtörténeti könyvekben való szereplése miatt. Ez persze Kathryn Bigelow-ról is elmondható, aki pedig első női rendezőként marad majd fenn az utókor számára. Az már csak egy aprócska észrevétel részemről, és elképzelhető, hogy teljesen véletlen egybeesésről van szó, de azért nézzük meg, milyen filmet kellett ahhoz csinálnia egy női rendezőnek, hogy elismerjék. Az egyik kritikában olvasottakat idézve ez volt 2009 "legtökösebb" alkotása a vásznon, és mi tagadás, nem éppen női filmként hat. :) Ez persze inkább csak egyfajta filozófiai vitaindító gondolat, attól még állítólag hibátlan a film forgatókönyve, az alakítások ütnek, és a rendezés - mint láttuk - mindent visz, nem is áll tehát szándékomban elvitatni, sőt.
A bődületesen sok reklámblokk némileg árnyalta az élményt, főleg a vége felé, ahol volt olyan, hogy egy két blokk közé szorult gálarész rövidebb volt, mint a körülötte zárójeleket alkotó "hirdetési szünet"-ek külön-külön. Az elején egyébként kissé sietősnek, lekavarósnak éreztem a tempót, de a végén kárpótolt, hogy a jelek szerint a megspórolt perceket a színészi kategóriák bemutatására fordították. Én személy szerint egyik főszereplői díjazottal sem vagyok túl boldog, a nőit már leírtam, a férfiaknál pedig Colinnak drukkoltam, bár igaz, Jeff Bridges az öt jelölésével legalább egy "beérett" díjnak számít, és ő állítólag tényleg nagyon-nagyon jó volt a Crazy Heartban. De Colin akkor is ♥♥♥, és annak rendje és módja szerint olvadoztam, amíg Julianne Moore méltató szavai ideje alatt nagytotálban mutatták a göndör fürtjeit. :-) A személyes bemutató szövegek bevezetése egyébként egy klassz újítás volt, és úgy néz ki, be is vált, nekem legalábbis nagyon bejön. Tim Robbins és Colin Farrell szövege Morgan Freemanről és Jeremy Rennerről nagyon vicces volt, a nőknél pedig Michael Sheen és Stanley Tucci Helen és Meryl bemutatásával bírt megrötyögtetni. Előbbi azt ecsetelte, hogy A királynő forgatásán nem volt biztos benne, normális-e, ha valaki ilyen eszeveszetten vonzódik a Királynőhöz :P, Stanley Tucci pedig kerek perec kijelentette, hogy márpedig ő elindított egy mozgalmat az Akadémián belül, hogy mostantól a jelölések számát 16-ban maximalizálják, mivel ugye Meryl túlságosan nagy étvágyúnak mutatkozik ilyen téren, jobb ennek határt szabni. XD A hölgyek egyébként gyönyörűségesek voltak, számomra ők ketten és Kate Winslet voltak az est szépei. Itt, és itt és itt meg is lehet csodálni őket.

A legjobb film végül a The Hurt Locker lett, "szegény" Kathryn Bigelow-nak úgy kellett visszarohannia a színpad mögül, hogy a legjobb rendezőnek járó díj után a többiekkel együtt átvegye a legjobb filmnek járó elismerést is (mondjuk ez némileg annak is betudható volt, hogy Tom Hanks azzal a lendülettel, ahogy odaért a mikrofon elé, egy levegővel nyitotta a borítékot, és mondta, hogy kérem szépen itt a legjobb film díja, The Hurt Locker. Nem kerített neki nagy feneket, az már szent :)). Szerintem ez helyén volt, az Avatar elvitt minden olyan díjat, ami kérdés nélkül megillette (pl.: vágás vagy vizuális effektek), és egyébként is filmtörténelmet írt, így nem kell majd aggódnia a filmművészeti könyvekben való szereplés miatt. Ugyanez persze Kathryn Bigelow-ról is elmondható, hiszen az ő neve az első női rendezőként marad majd fenn az utókor számára. Az már csak egy személyes észrevétel, hogy azért érdemes megnézni, milyen filmet kellett csinálnia ahhoz egy nőnek, hogy az Akadémia kitüntesse a szobrocskával; az egyik kritikát idézve a The Hurt Locker 2009 "legtökösebb" filmje, és az biztos, hogy úgy első blikkre nem mondanám meg, hogy egy női rendező munkája. Persze ez inkább csak egyfajta filozofikus vitaindító gondolat, hiszen attól még a forgatókönyv állítólag hajszálpontos, az alakítások ütnek, iraki témája ellenére végre nem politizál, és a rendezés - amint láttuk - mindent visz.

Személyes kedvenceim: Christoph Waltz (ő egyszerűen csak mindent, amit kaphatott, megérdemelt, és szerencsére nagyjából meg is kapott :)), Michael Giacchino, legjobb animációs filmként az Up, az Avatar 3 díja, amit megérdemelt, illetve látatlanban a The Hurt Locker rendezői és legjobb film díja. És amit nagyon sajnálok, az az Inglorious Basterds, fenomenális film, már fenn figyel a polcon is, csak azt hiszem, rosszkor volt rossz helyen. Nem baj, Herr Landa így is rulez! :)

Oké, és a felfedezések: megtudtam, hogy Matt Damon 27 évesen a Good Will Hunting forgatókönyvéért Oscart nyert, illetve hogy Kathryn Bigelow 58 éves. Holy shit!!! O_O Ezt még majd egy ideig emésztgetem.

És a teljesség igényével a díjazottak listája itt olvasható.

Ízrobbanások

Végleg feladtam, hogy a gyümölcs-hús kombinációjú ételekkel kísérletezzem. Amióta rendelünk ebédet, már volt néhány próbálkozásom, de végül egyet sem rendeltem többször. A menzás főtt hús-meggymártás-főtt krumpli összeállítású menü óta tudom, hogy ez nem igazán az én világom, de amikor ennél egzotikusabbat olvasok, mindig felcsillan bennem a remény, hátha ez éppen finom lesz. Még egyszer sem lett igazam. Első kísérletem, ha jól emlékszem, a banánnal töltött csirkemell volt narancsos rizzsel, na, ez még az ehető kategóriába tartozott, de azért a végére tisztáztam magamban, hogy inkább egy banán meg egy narancs, aztán jöhet a rizs hússal, de így egyben nem az igazi. Ugyanez a helyzet az almakarikákkal díszített roston csirkével is, annyi könnyebbséggel, hogy arról valóban még az elején eltávolítható az almakarika, és szerencsére csak néhány helyen érezni az édes ízt az ételben, ahová éppen odaért a gyümölcs, amíg még az egész részét képezte. A fahéjas almás lilakáposztával + csirkecombbal is az volt a bajom, hogy olyan érzés volt, mintha sült húst ennék almás pitével... elég bizarr... Na, de a pálmát két csoda vitte, nem is tudom, melyiket tenném a dobogó "legfelső" fokára, de a friss élménynek köszönhetően, lehet, hogy a mai lesz az. Még régebben egyszer vettem magamnak a bátorságot, és rendeltem fügés camambert-szósszal nyakon öntött csirkét. Mivel a camambert-től eleve hányingerem van, nem tudom, mi vitt rá, vagyis tkp. de: a kíváncsiság és a füge. Merthogy a fügét minden formában nagyon szeretem (illetve most kiderült, hogy camambert-szószban nem), és úgy gondoltam, annyira nem lehet rossz. Hát tévedtem. Biztosan mindenki evett már olyat, ha mást nem, a sóskát az óvodában, aminél azt érezte, hogy a nyeléssel egyidőben máris jönne vissza a falat... Ez a fügés camambert-es mártás éppen ilyen volt. Azért letuszkoltam, de eldöntöttem, hogy soha többet ilyet. Persze alapvetően bizakodó és naivan optimista típus vagyok, így mindezen csüggesztő tapasztalatok sem lohasztották le kísérletező kedvemet, így belesétáltam a legújabb csapdába: ez volt az áfonyaöntetben úszó csirkemell. Az áfonyát is imádom, és már régóta fontolgatom, hogy kipróbáljak valami áfonyásat, már csak azért is, mert 4 hónapos finnországi tartózkodásom idején ilyesmit nem ettem, és azóta is bennem van, hogy le kéne róni ezt a tartozást, lévén észak, meg minden. De ez valami döbbenetesen borzalmas volt. A húsnak a savanyú áfonyaszósztól pontosan olyan lett az íze, mint ami éppen megromlott, mondanom sem kell, ez is kívánkozott volna visszafelé, de hősiesen legyűrtem. És közben végleg eldöntöttem, mivel úgy látszik, a szervezetem nem tolerálja az effajta ízrobbanásokat, hogy soha, de soha többet nem dőlök be semminek, ami papíron izgalmasan mutat, és bármilyen formában gyümölcs-hús kombinációt tartalmaz. Lehet, hogy ez borzasztóan konzervatív, de megállapítottam, hogy az ízlelőbimbóim szerint az alma a sütibe való, az áfonya a joghurtba, a banán nyersen jó, a füge pedig aszalva. Az ebéd többi része pedig szépen mindenféle zöldséggel és sóssággal vegyítve. De nem gyümölccsel. Nemnemnem.

Internet's mysterious ways...

Az internet útjai számomra kifürkészhetetlenebbek, mint Istenéi... most jöttem rá, hogy Sparrow, aki elvileg nem tudja, hogy olvasom, valójában de, tudja, és fogggalmam nincs, hogy ezt hogy sikerült kiviteleznem. Én még arról sem kapok értesítést, ha valaki hozzászól egy bejegyzésemhez (oké, lehet, hogy ez csak egy beállítás kérdése, amit idő és keresés hiányában még nem találtam meg), és engem páran szintén úgy linkeltek be a saját oldalukra (lám, például Ő is :)), hogy arról egyáltalán nem kaptam hírt (mert, ugye, miért is kéne, meg hát hogy is, hiszen azt a net elvileg nem látja... vagy mégis?). A vicc az egészben az, hogy Sparrow blogjában még azelőtt, hogy itt feltüntettem volna az olvasottak között, láttam valami olyat, hogy "ahogy Principessa mondta", vagy valami hasonlót, és még gondolkodtam is, hogy jé, valakinek ugyanaz a nickneve, mint nekem. :D Arra már nem emlékszem, mire vonatkozott az utalás, majd ha lesz időm, utánanézek, de már az igen sokat mondó, hogy nem ismertem fel a saját gondolatomat... :D Ráadásul komolyan nem emlékszem, hogy kommentet írtam volna abban a blogban, úgyhogy lehet, hogy ezek már a szenilitás első jelei, bár abban a korban talán még nem tartok. :)

Pedig hajlamos vagyok magamat, ha nem is a digitális bennszülöttek, de mondjuk a tiszteletbeli digitális állampolgárok kategóriájába sorolni, viszont ez a blogolás egyre inkább meggyőz róla, hogy közelebb állhatok az analóg nyugdíjasok klubjához... Persze igaz, hogy az ilyesfajta ismereteim nagy része rám ragadt, a szükség és a gyakorlat hozta, úgyhogy ami ezen két indíték hatáskörén kívül esik, az az én életemből is kimarad. Épp a minap láttam, hogy netezés tárgyában is indítanak tanfolyamokat, és eszembe jutott milyen pöpec és legfőképp milyen hihetetlen egyszerű lenne egy ilyenen részt venni, és X órában úgy tanulni, mint akár egy nyelvet. Ott elkerülhetetlenül teljesen képbe kerülnék, és nem kellene a két-éve-szoftvert-honosítok-de-még-mindig-homály-amit-leírok érzéssel élnem. Na, nem mintha annyira zavarna, kivéve akkor, amikor ilyen megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történnek; ilyenkor átérzem, miért volt szüksége eleinknek arra a sok különböző istenre. Lehet, hogy ki kellene találnom magamnak az internet istenét, aztán elég lenne hinni benne, nem mindig mindenre magyarázatokat keresni. De azért majd kiderítem én, hogyhogy engem mindenki lát, én pedig senkit sem, addig pedig gondolkodom egy jó néven a netisten számára. Valami görög eredetű kellene, azok mindig olyan tudományosan hangoznak.:-)

Amúgy ha már a kifürkészhetetlen utaknál tartok, Sparrow blogjára is ilyen előre nem látott módon találtam rá. Egy fordítási munkámhoz kerestem valami szót (surprise, surprise), de már nem emlékszem pontosan, mit, csak talán hogy valami technikai dolog volt, és a jó kevés találat egyike az ő egyik hazautazásról szóló bejegyzésében volt fellelhető. Aztán ha már ott voltam, elolvastam azt a bejegyzést, aztán a következőt, meg a következőt, és ott ragadtam olvasónak. :)

Laetitia Casta esete YSL-nal

Szombaton volt a César-díj átadó ünnepsége, ahol a papírforma érvényesült, és A próféta 9 szobrot kapott (köztük a főszereplő kettőt is, mint legjobb színész és legjobb ígéretes fiatal tehetség). Most már tényleg el kell mennem megnézni, sőt, el is fogok! Isabelle Adjani díjának is örültem, bár a teljesítményét egyelőre még csak a film előzeteséből tudtam megítélni, az viszont nagyon is felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy most bízom benne, hogy valakinek eszébe jut majd elhozni ide is. Sajnálom, hogy nem láttam élőben az átadót, Marion♥ volt a házigazda...
Aki kíváncsi rá, itt azért megcsodálhatja őt, az átadó utáni interjú közben.

Az est egyik érdekessége volt (mindenhol erről olvasni), hogy Laetitia Casta ebben jelent meg... En plus, még díjat is adott át, szóval fel is sétált a színpadra, ahogy kell - nyilván sokak örömére :). Egyáltalán nem vagyok prűd, Yves Saint-Laurent-t meg aztán mindig is nagyon szerettem, de ez szerintem így túl sok (vagyis túl kevés :P), és éppen átlépi az ízlésesség határát... Nem is tudom, egyszerűen csak valami belső mérce azt mondja, hogy ez már nem ide való - a kifutón még jól néz ki, de egy társas eseményen valahogy borzasztóan furcsán és idegenül hat, amolyan "tres peu convenable". Mármint számomra. Biztos voltak jó sokan, akik örvendeztek a látvány felett, de most elképzelem pl. azt a pasit, aki mellette ült... hogy lehet elvonatkoztatni attól, hogy a melletted ülőn tkp. nincs ruha?? Egyébként attól függetlenül, hogy mit "takar" ez a ruha, ez egyszerűen csak egy nagy NEM. Mennyivel szebb lett volna egy fekete valami még alatta, ami még mindig lehet sokat sejtető, csak úgy finoman, ízlésesen. Bár őszintén (és most elnézést, hogy egy YSL-költeményről nyilatkoztatom ki igen hozzáértő véleményemet :-)) szerintem ez a ruha úgy, ahogy van, ocsmány. Az egyetlen jó dolog benne az átlátszó részén a hímzés, de ugye a probléma is főképp onnantájtról származik, így ez vajmi keveset segít az összképen.

Munka és mozi

Nem gondoltam volna, hogy egyszer a munkában ilyen közvetlenül is előnyömre válik majd a mozi iránti szerelmem, de mégis. A mai fordításomban szerepelt egy lista a nemrég készült és ilyen-olyan EU-s támogatásban részesült filmekből, és csípőből fordítottam az összes címet, megspórolva ezzel magamnak vagy 20 percnyi keresgélést. :) (Ez annyira feldobott, hogy utána újult erővel folytattam az anyag többi részét.) Ott volt pl. A fehér szalag, a Piaf ♥♥♥, a Lakótársat keresünk♥ vagy A mások élete. Az egyetlen cím, ami nem ugrott be azonnal magyarul, a The Wind that Shakes the Barley volt, látszik, hogy azt Belgiumban láttam, ki is maradt rendesen a magyar megfelelője.

Nnna, szóval valamire jó a hobbi is; végleg bebizonyosodott, hogy nem szabad feláldoznom a szabadidős tevékenységeimet a munka oltárán... :D

Témához illően egy kis zenés videó a mozinak ajánlva, épp most találtam, és nagyon tetszik a dal: