Ezt normál esetben nem január közepén szokta összeszedni az ember, de én alapból már jó ideje nem fogadkozom újévkor. Legfőképpen azért, mert folyamatosan dolgozom a különféle feladataimon, így ebből a szempontból az évkezdés nem jelent változást. Az utóbbi időben további ok, hogy aminek valóban változnia kellene az életemben, az nem akaraterő kérdése - tehát felesleges fogadkoznom, nem ezen múlik.
Az elmúlt 1-2 hét alatt azonban egymást érték a különféle történések, amikből aztán egyszerre, pillanatok alatt összeállt bennem legalább négy olyan elhatározás, amit akár fogadalomnak is nevezhetek. Kétségtelenül a hirtelen végeszakadt IKT-s csoport, na meg az így végül záróként megtartott intenzív alkalom során felmerült érzések adták meg a legerőteljesebb lendületet. Mert igen, valóban, a leglényegesebb dolgok fölött nincs kontrollom, jelenleg legalábbis ez a helyzet, akárhogy próbálom mantrázni, hogy nem így van, így van. Viszont akkor ott kell elkezdeni, ahol tényleg tudok változtatni - és ilyenből is van épp elég.
Az első, hogy elmegyek orvoshoz. És elvárom, hogy megoldódjanak a fizikai problémák, függetlenül attól, hogy a lelkemben micsoda mély és pusztító erők váltják ki őket valójában. Ettől pedig rendeződnie kell az alvásgondoknak is, ami mostanra ténylegesen a tarthatatlan kategóriába lépett. Azaz hosszú ideje tarthatatlan, és csak úgy tartható mégis, hogy vegetálás az eredménye. Ezenkívül már régóta elegem van abból, hogy állandóan halogatom a teendőimet. Már tisztában vagyok vele, hogy ez nem lustaság kérdése, hogy ennek az okai is nagyon messzire vezetnek, és az sem véletlen, hogy egy ideje ahelyett, hogy javulna, tovább súlyosbodik a helyzet. Viszont eljött az a pillanat, amikor mozgatórugók ide vagy oda, belefáradtam, kimerültem, mindennel együtt elpattant az a bizonyos húr, és elhatároztam, hogy nincs több halogatás. Mert végül is hová? Meddig még? Rájöttem, hogy mindent akarok, és mindent azonnal akarok, a jó értelemben véve. Lehet, hogy ez a fajta megvilágosodás a "korral" jár, de ha igen, akkor üdvözlöm, lehet valami pozitív hozadéka is annak, hogy rohamos sebességgel száguldanak az évek.
Mindezzel pedig összefügg az utolsó és a legfontosabb elhatározás: hogy mostantól azt teszem, ami nekem jó. Ez a mondat önmagában nem hat az újdonság erejével, számtalanszor kimondtam már, viszont a felismerés, ami mögötte van, most mégis egész más. Mert mostantól nem csak azt jelenti, hogy nem hagyom, hogy rám kényszerítsenek - mások, az élet - olyan kötelezettségeket, amelyek gúzsba kötnek, amelyek megnyomorítanak és elveszik tőlem a saját életemet, hanem hogy önmagamban is megállítom ezeket a folyamatokat, ezeket az erőket. Amennyire jelenleg befolyásom van fölöttük, mindenképp. A halogatás például ilyen - közben is rosszul érzem magam, sokkal jobb lenne csak egyszerűen nekiállni a feladatoknak, kipipálni őket, majd élvezni a szabadidőt. A kulcsszó pedig az egyszerű - hirtelen minden olyan világossá, olyan magától értetődővé vált. Persze, hogy úgy teszek, ahogy jó nekem, miért is tennék másképp? Hát hülye vagyok talán? Nyilván, idáig el kell jutni, ezért nem is kérem számon magamon, ha korábban esetleg "hülye" voltam, csupán mostantól teljesen más dimenzióban látom ezeket a nehézségeket.
Ennek az egyik legfontosabb vetülete, hogy eldöntöttem, ha jót, ha rosszat érzek, azt fogom kimutatni, ami valójában bennem van. Minden józan ember így cselekedne, nekem viszont - önvédelmi okokból, természetesen - világéletemben alapértelmezett volt, hogy ha tétje van, akkor se a jó, se a rossz nem látszódhat rajtam. A jó azért nem, mert az elutasítást kockáztatom, amiből nem bírok ki többet, a rossz pedig azért, mert nem lehetek gyenge, ugyanis nem fog megvédeni senki, ráadásul aki bánt, még megerősítést is kap, hogy eléri a célját, megfélemlít, így tehát akár még jobban bánthat. Így maradt az egészből az, hogy megy minden feszültség befelé, hiszen végeredményben az önpusztítás kézenfekvő megoldás, és mindenekelőtt biztonságos. Nem kockáztatok vele semmit, legfeljebb, hogy elpusztítom önmagam, de az a többi lehetőséggel összevetve még mindig a legkevésbé félelmetes. Mindezt persze csak utólag lehet ilyen szépen megfogalmazni, és ez önmagában még most sem a megoldás, de az érzés kikristályosodott, és igyekszem ennek szellemében viselkedni, cselekedni, élni.
Az a jó ebben az új dimenzióban, hogy nem csökkenti a félelmet, hanem kivonja az egyenletből. Nem értelmezhető az az ősi, alapvető rettegés, ami eddig meghatározott (anélkül, hogy felfogtam volna). A gyakorlatban kétségtelenül ennél kissé összetettebb a képlet, és bonyolultabb a megvalósítás, talán nem is sikerül maradéktalanul, és tökéletesen, de apró, pici lépésekben azonnal elkezdhetem, ami erőt ad. Lehet, hogy csak fokozatosan tudom visszavenni (vagy talán először átvenni) az irányítást a saját életem felett, de ám legyen. Úgy is megfelel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése