And the rest is silence

Az imént olvastam, hogy elhunyt Géher István. Annyira sokkoló, mert teljesen váratlanul ért. Itt pityergek, hogy megtörtént a lehetetlen. Az egyetemen, amikor ilyen tanárok vettek körül, még igazából fel sem fogtam, milyen nagy dolog, hogy egyszerű kis lényem is ott ülhet és tőlük tanulhat. Közben persze mégis egyfajta félistenként tekintettem ezekre a nagy elmékre, és kialakult bennem az érzés, hogy ők soha nem szűnhetnek meg létezni. Voltak, vannak és lesznek, mindig is. Géher István pedig különösen olyan volt számomra, mint egyfajta intézmény, az intézmények pedig örökre fennmaradnak, nem igaz? Imádtam az óráit, még a péntek este 6-kor kezdődő Shakespeare filmen kurzusára is lelkesen jártam, ahol rendszerint dugig megtelt a Dürer Café, pedig normális esetben egyetemista abban az időpontban már nem tette be a lábát az épületbe (legfeljebb bulizni, de a bulikat meg általában csütörtökön rendezték). Máig emlékszem, amikor a Vízkeresztet néztük, és megjegyezte, hogy Helena Bonham Carter egyébiránt sokkal szebb, mint Imogen Stubbs. :-)) Amikor pedig az Eötvös Collegiumban Kállay Gézával együtt felvételiztettek, az már önmagában is egy élmény volt (és még csak fel sem vettek :)). Persze ennél sokkal többet adott. Hálás vagyok, hogy volt szerencsém részt venni a szemináriumain. Nyugodjon békében.