Amikor egy jóképű ÉS szimpatikus pasi...

látványosan a próbafülkén kívül próbálgatja a pulcsikat (oké, tényleg mind foglalt volt), és megkérdezi tőled, hogy szerinted melyik a jobb, az L-es, vagy az XL-es-e, mert ugye az L-es jobban passzol (és ezt heves bólogatással megerősíted), de hát gyapjú, és az mindig összemegy, majd miután felszabadul a próbafülke, beenged, hogy csak nyugodtan - ő itt elvan, és amúgy strandra is jár -, de amikor kijössz, még mindig ott van, és közli, hogy igazából nem azóta vár itt, csak már kétszer felvette mindkettőt, mert nem tud dönteni, akkor mi az úristent kell csinááááááááálniiiiiiiiii?? Ááááááááááááááááááá!!!

Hamis barátok

Így hívják azokat a szavakat, amelyek két különböző nyelvben alakilag vagy tükörfordításban megegyeznek, mégsem ugyanazt jelentik, használatuk pedig nem kevés derültséget tud okozni az érintettek számára. Vagy éppen fejfájást, mint ezúttal gyanítom, a francia elnöknek, aki több értelemben is egy hamis "barát(ság(osság))" áldozatául esett.

Francois Hollande levélben gratulált Obama elnök újraválasztásához. Ezzel önmagában nem is volt semmi gond, de valószínűleg nagy lelkesedés fűtötte, hogy valami személyessel is kiegészítse az előregépelt (egyébként franciául írt) levelet, ezért kézírással kanyarított közvetlenebb megszólítást és - angol nyelvű - elköszönést a megfelelő helyekre. 

A levelet természetesen azonnal felkapta a francia sajtó, ugyanis Hollande a franciául nem tudók számára elsőre teljesen érthetetlen "friendly" kifejezéssel búcsúzott az (újdon is sült) amerikai elnöktől. Rögtön értelmet nyer azonban a tévedés, ha rájövünk (vagy megmondják nekünk :)), hogy a francia "amicalement" szót próbálta ily módon átültetni angolra. A két szó egyébként még csak nem is azonos jelentésű, mivel a "barátságos" franciául az amical(e), az amicalement angolul inkább "in a friendly way" lehetne, a valós jelentése pedig kb. "Baráti üdvözlettel". A lényeg tehát az, hogy míg a francia levelekben ez bevett elköszönési forma, az angolban nem létezik, megfelelője inkább a Yours sincerely vagy esetleg a Kind regards/Best regards. Azt - sok franciától eltérően - nem hinném, hogy diplomáciai incidensként vagy egész Franciaország lejáratásaként kellene felfogni az esetet (persze én könnyen beszélek, francia ajkúként biztosan másképp érezném), viszont elkerülhetetlenül megfogalmazódik a fejemben, ami hasonló, többnyire kisebb horderejű és kevesebb nyilvánosságot kapó ügyeknél is mindig: egyetlen olyan ember sem volt Hollande elnök úr közelében a levél aláírásakor, akitől egy ilyen alapvető szófordulatot illetően tanácsot kérhetett volna? 

Persze, értem én, bármi előfordulhat, lehet, hogy már indult volna az Elysée-ből a postásfiú, és még rá kellett sózni ezt a levelet, hiszen ilyen jelentős esemény azonnali gratulációt kíván, egyszerű halandóként mégis azt gondolnám, hogy felelős pozícióban nem ennyire óvatlan az ember. Nyilván az is elképzelhető, hogy meggyőződésből írta az említetteket, bár talán ez a rosszabbik eset. Nem azért, mert egy elnöktől elvárható ilyen szintű angol nyelvtudás, természetesen még nyelvtanárként és fordítóként sem gondolom, hogy ez követelmény lenne. Ellenben az igen, hogy tisztában legyen a saját hiányosságaival, vagy legalább a tévedés lehetőségével. Ha ugyanis nincs, egy könnyen mémmé váló üdvözlő levélnél még sokkal kínosabb helyzetekkel is szembe kellhet néznie, azt pedig aztán már nem biztos, hogy csak a büszkesége sínyli meg.

Amikor a tanár diák, avagy egy kiábrándult tanuló panaszai

Váltani fogok, méghozzá francia tanfolyamot. Egy ideje már érlelődött ez bennem, aztán természetesen kellett még egy-két konkrétabb fenékberúgás, hogy meglegyen a kezdő lökés. Holnap megyek szintfelmérni és beiratkozni a Francia Intézetbe, remélem, lesz megfelelő csoport, és végre minden igényemnek meg fog felelni a kurzus.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer akadékoskodó és elégedetlen nyelvtanuló lesz belőlem, korábban ugyanis mindent és bárhogy megtanultam, amit elém tettek, mert ez volt a dolgom (még suliban), vagy csak mert szükségem volt rá, és amúgy is imádom a nyelvet (mellesleg meg azért, mert így utólag látom, hogy mindig jól tanítottak. Azért ez elég nagy mázli). Na már most, e tényezők közül mára egyedül az maradt meg, hogy imádom a nyelvet, és ez bizony a jelenlegi életmódom és munkaterhem mellett nem sokra elég. 

Jó ideje tudom magamról, hogy a csoportos nyelvtanulás számomra jobban működik, mint az egyéni - egyszerűen kell a "happening", hogy történjenek a dolgok órán, na meg persze a társaság is. Később arra is rájöttem, hogy szeretem a tankönyveket - mert színesek, szagosak, összetettek, változatosak. Tudom, hogy sokan éppen az ellenkezőjét gondolják a könyvekről, de én mindig is érdekesnek találtam a bennük lévő dolgokat, a mostani, az AlterEgo pedig kifejezetten jónak mondható, tanári szemmel nézve is.

Amikor tavaly novemberben elkezdtem, elsőre ugrásszerűen éreztem a javulást, nagyon sokat fejlődtem írásban, főként magabiztosabb lettem és sikerült leredukálnom a francia levelek írásához szükséges óraszámot. Bár ez talán nem tűnik olyan komolynak, számomra rettentően fontos volt, ugyanis emiatt nem írtam néha hónapokig a belgáknak-franciáknak. Persze, elvileg "túlképzett" voltam a csoporthoz, de igazándiból ez csak annyit jelentett, hogy az egy év Belgium miatt jártasabb voltam a nyelvben és jobban tudtam beszélni, de voltak olyan hiányosságaim, amik miatt nem akartam magasabb csoportba menni. Ráadásul az egyetlen alternatíva egy nyelvvizsga-előkészítő lett volna, azzal pedig úgysem mentem volna semmire - le tudtam volna már akkor is tenni a nyelvvizsgát, de nekem a munkámhoz tudnom kell a nyelvet, nem az számít, hány pontot adnak bizonyos feladatokra, amiket már csak azért is meg tudok csinálni, mert angol verzióban évekig tanítottam őket. Szóval az elején nem volt gond, úgy kb. januárig éreztem, hogy kapok valamit. Aztán elkezdődtek a problémák, vagyis azt hiszem, akkor kezdtem észrevenni őket.

A legfeltűnőbb az volt, hogy nem használjuk a könyvet. Az elején 1-2 olvasmányt még vettünk belőle, aztán egy idő után már csak azt vettem észre, hogy két könyvnyi fénymásolt lapunk van random mindenféle szókincses feladatokkal, szövegekkel, és mellette a könyvet és a munkafüzetet csak dísznek hordjuk - sőt, hozzáteszem, e 100 kg fénymásolt lap egy részét is csak dísznek kaptuk, ugyanis soha többet nem foglalkoztunk velük. Ráadásul amikor elolvastunk is valamit a könyvből, egyszerűen nem kezdtünk semmit a szövegekkel. Az elején volt még, hogy írni kellett egy-két fogalmazást háziként kapcsolódó témában, de aztán ez is elmaradt. 

Itt merül fel két másik problémám: az egyik, hogy a szavakat, amiket egyébként ömlesztve kaptunk a fénymásolt lapokon, a tanárnő, G. egyáltalán nem kérdezi vissza tőlünk. És akármekkora is a motivációm, arra nem elég, hogy tonnaszám magoljam be a szavakat minden kontextus nélkül, úgy, hogy semmiféle rendező elv nincs abban, ahogy ezeket a lapokat egymás után kapjuk. Ha pedig aztán soha vissza sem kérdezik, nem is nagyon érzem értelmét. Persze, jó lenne csak úgy simán TUDNI őket, de a módszertanban "recycling"-nek nevezett fázis (azaz a szavak visszaforgatása, felhasználása, gyakoroltatása) teljes kimaradásával (úgy, hogy gyakran azon kívül, hogy én leülök otthon, és megtanulom a szavakat, a szótanítás összes többi fázisa is kimaradt) egyszerűen nem hatékony a tanulás. Arra pedig így 30 fölött nincs időm, hogy megtanuljak azért 150-200 szavakat, hogy aztán 2-3 rám ragadjon belőlük. 

A másik, hogy a beadott házi feladatokat, fogalmazásokat irdatlan késésekkel kapjuk vissza. Mindig, kivétel nélkül. Azt mindig is tudtam, hogy egy idő után a feladatok és a belőlük származó tanulságok "elévülnek", éppen ezért ildomos időben kijavítani és visszaszolgáltatni a tanulók irományait. Ehhez tanárként egyébként mindig tartottam magam, azt hiszem, a leghosszabb javítási idő, amit egyszer kénytelen voltam beiktatni, másfél hét (azaz három tanfolyami alkalom) volt. Tartozott viszont ide egy másik érv is, amit sosem sikerült teljesen megértenem, mégpedig az, hogy amellett, hogy módszertanilag rossz, egyúttal demotiváló is, ha elhúzzuk a javítást. Hát most megkaptam, úgy telibe, hogy ezután mindig értsem. Pontosan ez történt: egy idő után egyszerűen nem éreztem késztetést arra, hogy bármilyen feladatot megcsináljak, bármit írjak, ugyanis ha nem jön rá visszajelzés, akkor minek töltöm vele az időt? Egészen konkrétan azért is, mert az írásbeli feladatoknál a javításokból lehet igazán sokat tanulni. Ez egyébként a múlt héten kulminált, amikor G. kiosztott néhány régóta a lakásában kallódó házi feladatot, és az egyik csoporttárs egy májusi háziját látta viszont így laza 5 hónap után. Mondanom sem kell, mennyit ér ez így már. 

Azt egészen hamar elkezdtem érezni, hogy G. nem igazán szereti, ha sokat beszélek egyfolytában. Először azt hittem, paranoiás vagyok, sőt, akkor még próbáltam is visszafogni magam, mert tudtam, hogy könnyebben beszélek a többieknél, és úgy könyörögtem be magam az "alacsonyabb" szintű csoportba, ne vegyem hát el a rivaldafényt a többiek elől. A gond az volt, amikor rájöttem, hogy ilyenről szó sincs, ezért inkább próbáltam beszélni, ha senki sem vállalkozott, hátha úgy beindul a beszélgetés. De egyszerűen éreztem, hogy két folyamatos, összetett mondat után G. már mintha le akarna állítani, és tudom, hogy ezek az érzések nem csalnak. Ha valamit, a nonverbális jeleket tűpontosan tudom olvasni, az intuícióm pedig gyakorlatilag mindig tévedhetetlen, akkor is, ha néha nem hiszek neki. Ez pedig azért kezdett iszonyúan irritálni (amellett, hogy önmagában is rettentően frusztráló és érthetetlen, hogy miért nem hagyják beszélni az embert egy nyelvtanfolyamon, ahol ez lenne a dolga), mert lassanként megvilágosodtam, hogy én nem beszélhetek, ellenben G. minden órán hosszú percekig adja elő, hogy éppen mi történt vele az iskolában, ahol tanít. Mindannyiunk közül ő beszélt a legtöbbet.

Itt jön tehát a TTT, azaz a teacher talk time, ami nagyon belém égett egyetemen, ugyanis egyrészt külön pontozandó tétel az óramegfigyelési íveken, tehát nem mindegy, mit alkot ezen a téren az ember lánya. Másrészről én kifejezetten hajlamos vagyok sokat beszélni, ha valami érdekel, vagy valamiben érintett vagyok, vagy ha csak egyszerűen idegen nyelven kell megszólalni (erre pedig ugye angol tanárként elég sokszor adódik alkalom) - tehát felfogtam, hogy tanárként ezt a késztetésemet tudatosan vissza kell szorítanom. Nem véletlenül. Lehet, hogy az iskolában kedvetlen, unott gyerekek ülnek, akiket szórakoztatni kell, mert akkor sem hajlandók közreműködni, ha van rá lehetőségük, de a tanfolyamon ki kell húzni az emberekből a beszédet, akkor is, ha látszólag nehezen megy, vagy félénkek, és nem mernek megnyilatkozni. Akkor talán nem jutunk el oda, hogy elvben középfokúra készülünk, és senki nem tud két mondatnál hosszabban megszólalni folyamatosan, azt is többnyire olyan nyelvtannal, hogy ne is említsük (köztük egyébként igen, még én is néha).  Erről A. (pszichológus) egyik hasonlata jut eszembe: ha megtanulok lassan zongorázni, és már szinte virtuózan játszom minden darabot, csak éppen lassan, akkor ha elmegyek egy koncertre és megpróbálom ugyanezt gyorsan, nem fog sikerülni. Mert gyors zongorázást nem lehet lassan gyakorolni. Ahogyan a hosszú és folyamatos beszédet sem lehet ötszavas tőmondatok megfogalmazásával gyakorolni. Épp tegnapról származik ehhez is egy szemléletes példa - egyik csoporttársunk személyi asszisztens, és a párizsi Hotel Intercontinentalban kellett foglalnia szállást a főnökének. Mesélte, hogy "Bonjour"-ral mutatkozott be, és ugyanígy a végén lelkesen "Merci"-vel köszönte meg az ügyintéző fáradozását - de a kettő között angolul beszélt. Oké, nem kell bemutatni nekem, mennyire hajlamos az ember még akkor is az első idegen nyelvén megszólalni, ha már tudja a másikat is, csak alacsonyabb szinten. De azt gondolom, hogy 3 évi francia tanulás után ennyit lazán el kellene bírni a telefonban is. Engem tanárként mélységesen lesújtana, ha megtudnám ezt valamelyik tanítványomról. Akkor is, ha benne van a parafaktor, amit megértek. Kellene annyit tudni, hogy egy szállodai foglalást be merjen vállalni az ember ennyi idő után. És a saját tapasztalataim szerint ez itt és most nem feltétlenül a diák hibája, sőt.

Ami még idővel feltűnt, és nem nagy örömömre, az az, hogy soha semmilyen aktuális témával nem foglalkozunk, illetve olyasmivel sem, ami esetleg minket, diákokat érdekel. Egyetlen egyszer kellett még a legelején a kedvenc filmünkről beszélni, az alapján nagy reményeket fűztem a dologhoz, mert hát pont film, az nagyon beletalált. De kiderült, hogy ez a kivétel, és soha nem volt szó arról, hogy mi zajlik épp aktuálisan Franciaországban vagy a frankofón országokban - kulturális, politikai, zenei, bármilyen téren. Ha nincs az internet, november óta jóformán képet is alig láttam volna Franciaországról (nem véletlenül vannak ugye a tankönyvek, ismét csak). Pedig ezen a szinten annyi lehetőség lenne benne. Kiselőadásokat csináltatni, amikről utána beszélgetünk, vitázunk - erre még csak nagyon készülni sem kellene, ezért gondolom, hogy nem a "megúszás" motiválta az ilyenek hiányát. Ahogy látom, G. egyszerűen nem érzi úgy, hogy ez érdekes vagy fontos lenne. Ami nagy baj, mert téved. Az eddigi talán legértelmesebb feladat még így is az volt, amikor mindenki kapott egy cikket, amiből fel kellett készülnie, összefoglalni a tartalmát a többieknek szóban, kiszedni belőle 15-20 szót és azt kiosztani a csoporttársaknak is. Ezeket megbeszéltük, és aztán (elvben) meg is kellet őket tanulni. Ez az egy olyan feladat volt, ami viszonylag fel volt építve, és lett volna értelme, ha mondjuk elvárják, hogy meg is csináljuk (talán ketten készültünk fel belőle végül), és aztán a szavakat is visszakérdezik (soha nem történt meg). De azért azt hozzá kell tennem, hogy különböző észak-afrikai országok sajátos kulturális jelenségei volt a téma, ami mondjuk egynek jó, de ugyanebből a könyvből ugyanezt pl. meg lehetett volna csinálni Belgiummal, és akkor talán máris mindenki egy kicsit közelebb érzi magához az egészet (most kivételesen nem hazabeszélek, vagy csak egy kicsit, de ugye a frankofón országok közül talán még ez az, ami viszonylag kevésbé ismert, tehát van értelme róla olvasni, de még kellően közel áll a gondolkodásunkhoz ahhoz, hogy igazán érdekes legyen). Ráadásul igen, ha a mögöttes koncepciót keressük, akkor az is számít, hogy az ilyen-olyan afrikai törzsek viseletét meg hangszereinek a neveit, törzsi hierarchiáját és még bánat tudja mit valóban "fölösleges" megtanulni vagy akár megtanítani, és én aztán nem egy könnyen használom ezt a szót idegen szavak elsajátításával kapcsolatban.

Szóval, "dióhéjban" ennyi. Ha tanfolyamra megyek, elvárom, hogy a tanár odategye magát, hogy rugdosson, nógasson, ösztönözzön, húzzon maga után, hogy olyat is kihozzon belőlem, amire éppen adott pillanatban nem érzem magam képesnek vagy amihez épp nincs kedvem. Ez a dolga. Akkor is (vagy talán főleg akkor), ha valamiben jobb vagyok a csoportnál. A szakmai tudásán kívül leginkább ezt fizetem meg egy tanfolyamon. Azért nem autodidakta módon tanulok, hogy az ő részét, azt izzadja ki ő, és ne nekem kelljen. Nagyon nagy tévedés azt hinni, hogy mivel a felnőttek tisztában vannak vele, hogy az ő érdekük a tanulás, hát úgyis megtanulják, nem kell őket ezért hajcsárként hajtani. Vagyis ez igaz, de korántsem a teljes kép. A teljes kép úgy néz ki, hogy a gyereknek a tanulás a munkája, ő az, aki előbb-utóbb úgyis megtanulja, amit kell, ha másért nem, azért, mert neki biztos, hogy ha röpdoga nincs is, előbb-utóbb jön egy felmérő, meg mindenképp érettségizni kell, és előfordulhat, hogy akár még érdekli is a dolog. Ezzel szemben a felnőttnek száz más dolga van, neki nem fér bele az, hogy a tanár helyett is dolgozzon. Nekem legalábbis nem. És ezt a felnőtt tanítványaimnál tanárként értettem meg először. Pontosan náluk nem lehetett leadni a heti egy szódolgozatból, a folyamatos kikérdezésből, mert bár sokszor alig tudtak valamit írni, ha még ez sem lett volna, annyit sem tanulnak. Hiába alakult úgy az életem, hogy felfogom, hogy szükségem lenne a magasabb szintű nyelvtudásra, valójában nagyon is jól elvagyok az eddigi szintemen, hiszen bármit ki tudok fejezni (így vagy úgy), és végeredményben eddig még mindig megértettem valahogy azokat a fránya fordítandó szövegeket (merci, Google Translator), az agyam pedig kegyetlenül jól tudja ezt, és kíméletlenül kikapcsol. Amikor havi 80-100 ezer szó fut át rajta a munka keretében, úgy veti ki magából azt, aminek a megtartására nem ostorral kényszerítik, mint a huzat. Nekem pedig nincs energiám (lásd pl. előző poszt), sőt, nem is vagyok hivatott arra, hogy tanulóként a tanár módszertani hiányosságait próbáljam ellensúlyozni. Az elvárás nem egyenlő a nyomasztással, sőt - a Pygmalion-effektus óta tudjuk, hogy a diák azzá lesz, amit elvárunk tőle. Ha tehát a tanár nem várja el igazán, hogy tudjuk is, amit "lead", és igazából ezért a gyakorlatban sem tesz semmit, akkor az lenne a csoda, ha fejlődnénk. 

Az elején azt gondoltam, hogy csak számomra nem jó ez így, mivel a csoport többi tagja valójában hobbinyelvként tanul franciát, de azóta már beszélgettünk többekkel, és kiderült, hogy szinte mindenben egyetértünk. Ők is szeretnék a könyvet használni, szeretnék, ha megtanítanák nekik a szavakat, ha lenne koncepció az órákban, ha a tanár helyett ők beszélhetnének. És valóban frusztrálja őket, hogy nem így van. Én mostanra eljutottam odáig, hogy sajnálok rá annyi pénzt is kiadni, amibe kerül, mert semmi, de semmi értelme. És megpróbálnám elmondani a nyomoromat, mert néma gyereknek, mint tudjuk, ugye anyja se, de nem tudom, hogy mondhatnám meg valakinek, hogy figyelj, szerintem mindent rosszul csinálsz. Mert összegezve a végső mérleg úgy hangzik, hogy amit módszertanilag el lehet rontani, azt G. elrontja - mindezt pedig úgy, hogy ő alapból egy haladó szellemű és jófej tanár (az is). És igen, nem tanultam sokat tőle, de nem azért, mert én már olyan magas szinten vagyok, hogy nem tud nekem újat mondani. De még mennyire, hogy tud, mondott is. De elmondani nem elég, meg is kell tanítani. Így viszont úgy érzem, hogy nagyobb erőkkel mennék szembe, mint holmi módszertan, és arra nincs időm, hogy kivárjam G. személyiségfejlődési állomásait. Így aztán inkább váltok. Kicsit még így is nehezen, mert szeretem a csoportot, tényleg jó a hangulat és jó köztük lenni is, de egyre elviselhetetlenebb bennem a kognitív disszonancia amiatt, hogy elpocsékolom az időmet, holott 1 év alatt már messze nem itt kellene tartanom. 

Annak örülök, hogy sikerült beszélni, és még időben elmondani, mert természetesen fedi egymást a két tanfolyam, tehát mi már elkezdtük a héten az újat, a Francia Intézetben pedig csak jövő héten indul, de ami fontosabb, hogy csak péntekre derül ki, hogy lesz-e egyáltalán. Bízom benne, hogy ott megtalálom a számításomat. Mert tényleg tudni szeretném a nyelvet. De ez alkalommal csak a diák vagyok. A másik oldalon csak egy tanár kell, semmi más. De az kell.

(Nem)alvásnak sütés a vége

Nem igazán írok mostanában, több okból is. Egyrészt mert amúgy sem igazán írok, másrészt mert megint előjött az alvásprobléma, amit most már konkrétan nem bírok tovább. Így aztán amikor néha még a munka is megszalad, végképp csak a túlélésre marad energiám. Miután csütörtökről péntekre virradóra konkrétan 0 percet aludtam, majd pénteken sikerült valamit, amire mondjuk ráfogom, hogy alvás volt, szombat éjjel egy hajnali fél 3-as lefekvés után 5:23-kor felkeltem, mert megelégeltem az agonizálást, és inkább dolgoztam, amíg szó szerint be nem fordultam az asztal alá. Így aztán vasárnapra datálódik a legszebb 3 óra, amit az elmúlt egy évben az ágyikómban töltöttem: 12:50-kor úgy riadtam fel, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, tehát igazán, mélyen aludtam úgy, hogy elveszítettem az időérzékemet, rémálmom sem volt, a gyomrom sem vacakolt - szerintem nagyjából ilyen lehet a megváltás érzése. Persze maradtam teljesen kóma egész nap, de muszáj volt felkelnem befejezni a munkát. Aznap este nem is vártam meg, hogy nagyobb baj legyen, hajnali 3-kor úgy döntöttem, kiérdemeltem egy Xanaxot, ami legalább még mindig megbízható, végre tudtam aludni. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy nem akartam összeesni este a hétfői (vagy a szerdai) franciaórán.

Sőt, tegnap óra után még sütnöm is sikerült, méghozzá nagy tételben. Már 1 hónapja csücsült a hűtőben két csomag réteslap, ezért úgy döntöttem, ha még életben van, gyorsan megcsinálom az összeset. Lett is belőle 4 rúd, kivételesen majd megpróbálom beosztani. A törökmogyorós töltelék almával nem bizonyult jó döntésnek - nem illik ez a két íz egymáshoz. Valójában sosem dolgoztam még törökmogyoróval (mert ugye összesen is mennyit sütöttem, főleg az elmúlt 15 évben...), és rá kellett jönnöm, hogy egyszerre ennyi nagyon tömény belőle. Inkább valami kakaós egyvelegbe kellene beledolgozni, és akkor kapnék egy igazi Nutella-ízű krémet, az lenne az igazi. Vagy talán muffinban, tésztába sütve fincsi lehet. Legközelebb kipróbálom így, a rétesbe pedig marad a jól bevált alma-dió kombináció. 

Annyira lendületbe jöttem, hogy gondoltam, ha már a rétes 40 percig sül, összeütök egy adag muffint is, hátha ez alkalommal nem buggyan meg a mandulatej (ami ahhoz kissé sokba kerül, hogy a tej szokásos sorsára, azaz a kukába jusson). Ez egyébiránt egy új keletű és fenntartható megoldást kívánó probléma, ugyanis bár a mandulatej laktózmentes, meginni egyáltalán nem lehet (legalábbis nekem nem megy le a torkomon, és amúgy sem szoktam tejet inni), tehát csak és kizárólag sütésre használom. Az egy liter viszont 5 adag muffinra elég, így akkor tudnám biztosan elkerülni a megromlás veszélyét, ha folyamatosan muffinon élnék. És bármilyen csábító is a gondolat, mégsem tehetem meg. Könnyebb dolgom lenne persze, ha főznék, de minden már nem megy egyszerre, ráadásul sütni is csak saját mércével mérve sütök gyakran, tehát ki kell találnom valami innovatívat. Átmenetileg megoldást jelent, hogy I. mindig elviszi a sütik felét, így gyorsabban merül fel az igény az újabb adagra. :)

A lelkesedésem miatt kicsit előre is szaladtam, így szépen kimértem és összekevertem a szárazanyagokat, amikorra rájöttem, hogy nincs itthon kókuszreszelék (ami a kikísérletezett kakaós-kókuszos muffinunk egyik igen lényeges hozzávalója). Nem volt más választásom, kísérletezni kellett. Improvizálásban híresen gyenge vagyok, de ez a helyzet szerencsére semmilyen kockázatot nem rejtett magában, hiszen egy muffint biztosan nem tudok úgy elrontani, hogy ehetetlen legyen. Rájöttem, hogy van meggybefőtt, készítek akkor csupacsokis-meggyes változatot. A "csupacsokis"-t úgy sikerült elérni, hogy további szárazanyagok híján a szokásos 3 helyett 10 deka kakaót döntöttem a tésztába - mi tagadás, olyan sima, krémes, habos tésztát kaptam, hogy megszólalt, és megsülve is iszonyú jó állaga lett, szinte olvad az ember szájában. Egyetlen hátulütője talán, hogy minőségi holland kakaóporból készítve cseppet sem pénztárcakímélő megoldás, de úgy vagyok vele, hogy laktózmentes sütit sütni már eleve anyagi csőd, úgyhogy ez már nem oszt, nem szoroz. A konyhatündérkedés közben nem fotóztam, de a kész remekműveket megörökítettem, mert valami mesésen néztek ki. A fénykép talán nem adja vissza teljesen, de a hatalmasra emelkedő félgömbök, a sima, fényes felületen futó repedések és a néhol kikandikáló meggyek tényleg olyanok voltak, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Még majd talán annyit lehetne rajta tökéletesíteni, hogy jobban érvényesüljön a meggy íze, de így kakaótúladagolással is mennyei. :)