7. nap: valaki, aki miatt érdemes élned

(Este nem lesz időm, úgyhogy most előre dolgozom.)

Határozottan kijelenthetem, hogy nincs ilyen. Úgy értem, hosszú idő és nagy áldozatok árán elértem, hogy ne érezzem úgy, csak valaki más miatt érdemes élni, így most nem tudok ilyen személyt megnevezni (hacsak nem a Túró Rudit készítő vállalat vezetőjét, bár a tegnapi fogyasztásomból kiindulva inkább neki érdemes miattam élnie).

Ha viszont máshonnan közelítjük meg, természetesen rengeteg olyan ember van, akik miatt érdemes és jó és öröm itt lenni - a legfontosabb közülük nyilván I. Erre persze vissza lehet vágni, hogy ez olyan, mintha magamat mondanám, de igazándiból már nem is. Fokozatosan szilárdulnak a körvonalaink. Külön-külön.

6. nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned

Anyagi függésben élnem valaki mellett. Illetve ehhez kapcsolódóan bízom benne, hogy soha semmilyen formában nem kell megtapasztalnom a testi, lelki vagy akár szellemi kiszolgáltatottságot. Nem szeretnék ráutalva lenni senkire.

Megalázó kapcsolatba kerülni és abban benne maradni (elsősorban egy pasival, de tkp. bárkivel).

Hajléktalanná válni.

Magányossá válni.

Pénzkereset céljából wc-t pucolni vagy a Mekiben éhbérért padlót mosni - átfogóbban olyan munkát végezni, amit gyűlölök, és csak a szükség visz rá (ld. első pont).

Falun élni. Nincs az az isten.

Éjszakai műszakban dolgozni (bár néha befigyel néhány 16 órás munkanap és hajnali billentyűbűvölés, ez azért nem ugyanaz).

Valakinek akaratomon kívül nagy fájdalmat okozni.

Háborúban élni. Ez asszem, nem igényel további magyarázatot.

Bármilyen ok miatt eltávolodni azoktól, akiket szeretek.

British aaaa-pííí (RP)

K. a napokban hozzászólást írt a fb-on Barbra Streisandról, hogy ti. a nőszemély borzasztóan nagyképű és lekezelően viselkedik másokkal - pedig K. szereti, imádja a hangját, sőt még az angol kiejtését is tőle tanulta, de hát ami tény, az tény.

Ennek nagyon megörültem, mert nekem is volt egy ilyen "mesterem", és még sosem hallottam mástól, hogy meg tudna nevezni egyetlen személyt, akitől az angol kiejtését tanulta. Az én tanárom Emma Thompson volt. Itt úgy mellesleg megemlíteném még Balogné Bérces Katit is, aki hihetetlen profizmussal (és posztgrad. ösztöndíjasként még vsz. ugyanekkora lelkesedéssel :-)) úgy oltotta belém a fonetikát elsős egyetemista koromban, hogy észre sem vettem, ráadásul minden percét imádtam. :) Betonbiztos alapokat adott - pl. egy szájüreg rajzolt oldalsó keresztmetszete alapján simán írtuk, hogy az adott nyelv-ajak-fogtartás épp melyik hangnak felel meg. Durva. Aztán később, emlékszem, hangosan olvastam a könyveket, és próbáltam mindig megfelelően ejteni a szavakat, de ez akkor lett igazán hatékony, amikor először elolvastam, majd aztán megnéztem filmen a Napok romjait. Eleve kívülről tudtam az egész filmet, annyiszor láttam, de közben tudatosan "utánoztam" Emma kiejtését: "Might it be that our Mr. Stevens fears distraction? Can it be that our Mr. Stevens is flash and blood after all, who cannot trust himself?" :-))

Listen to the following extract and write the sentence in phonetic transcription :P:



Később, amikor megvettük DVD-n az Értelem és érzelmet, szintén kívülről fújtam a Golden Globe-os díjátadón mondott beszédét (halál vicces, mint Emma bármelyik nyilvános megszólalása), és emlékszem, még a tanításhoz is felhasználtam (jól lehetett vele gyakoroltatni az Upper-Intermediate Headway-ben a határozó+jelzős szerkezeteket - "genuinely thrilled", "absolutely delighted", "truly honoured", stb., tipikus köszönőbeszéd fordulatok). Ájj, imádtam azt a könyvet, a nőt, a kiejtését, mindent rajta. Megnézem még a book-scene-t is.

Nagyon kíváncsi lennék, így elkiáltom az éterbe nem létező olvasóimnak: Ti kitől tanultátok az angol kiejtéseteket, ha volt ilyen? (És most direkt mellőzöm azt a mondatot, ami már előre felmenthetne azon helyzet alól, ha senki sem válaszol. :D)

5. nap: valami, amit reményeid szerint meg fogsz tenni életed során

Sokmindenféle van, de a "megmászni a Mount Everestet" típusú vágyálmokból viszonylag kevés, legalábbis most nem akarnak eszembe jutni. Azért néhány hasonló:

A Kék Duna keringőre táncolni az esküvőmön, majd boldogan élni, míg meg nem halni. Valahol nagyon belül, mélyen és messze azt hiszem, alapvetően feleségként és anyaként (is) látom magam, még ha jelenleg borzalmasan távolinak tűnik is az egész.

Rengeteget utazni, megismerni, felfedezni: kultúrákat, nyelveket, helyeket. Szeretnék sokat sétálni New Yorkban, és megnézni egy darabot a Broadway-n (nem hátrány, ha valamelyik kedvenc színészem is játszik benne).

Ellátogatni Firenzébe. Egyszer ígéretet kaptam rá, hogy elvisznek oda, de erre nem került sor, viszont a város azóta is - ill. tulajdonképpen már a Hannibal c. film óta - vonz.

Még egyszer beszélni G-vel. Már nem élet-halál kérdése, de pont ezért. Kipróbálnám, milyen az, amikor már jó látni, amikor már nem múlik az egészen semmi. Csak jó.

Berendezni egyszer (nem túl sokára) a saját lakásomat; színeket, szöveteket, kelméket, edényeket, bútorokat, kiegészítőket, polcfogantyút és wc-ülőkét válogatni. Bármilyen lakást szívesen berendeznék, de azért mégis a sajátot lenne célszerű. :-P

Francia tanfolyamra járni. Több nyelvből is jó lenne, de reálisan szemlélve a dolgot, ez az, amelyikre még azt is ráfoghatnám, hogy szakmai kötelesség. Nagyon jó lenne megint kicsit "iskolába" járni, főleg, ha franciát "kell" tanulni. :)

Megtanulni finnül. Úgy rendesen, ténylegesen, istenigazából, lehetőség szerint még a nyugdíj előtt.

Párizsban élni. Ha csak egy kicsit is. Valójában nem az számít, hol vagyunk, hanem hogy kivel, tudom, de egy röpke hét alatt ez a város teljesen megigézett.

Hangulathoz illően Alizée New York által ihletett száma, a Grand Central:

Rémálom és egyebek

Nem tudom, mi van velem. Párizs óta megállíthatatlanul tömöm magamba az édességet, és nem elég. Valamennyire megpróbálom ugyan visszafogni magam, de ez messze elmarad az ideális nullcsokoládés céltól. Ma megettem egy 150 gr-os Cote d'ort (maracuja ízű töltelékkel készült étcsoki), amit I-től kaptam, mert megszánt, hogy itt toporzékolok a napi adagomért, mint egy függő, és előhalászta a secret-secret-secret stash-t (egyébként a szülinapomra vette - hiába, sosem kifizetődő túl korán bevásárolni az ünnepekre, ezt már régóta tudjuk).

Mindemellett az elmúlt két hónapban már másodszor álmodom azt, hogy megölök valakit. Sőt, most még az elkövetés módjára is emlékszem: fojtogatás. A helyszín ezúttal valamilyen háborús-katonai közeg volt, az illető pedig abszolút nem ismerős, nincs is arca tulajdonképpen (csak annyira emlékszem, hogy férfi), igazándiból nem is ő a fontos az egész álomban, hanem én. Ahogy átélem az egészet. Szörnyű. Nem olyan régen elég sokáig rendszeresen álmodtam olyat, hogy meg akarnak ölni, és menekülök; általában 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredtem. De így fordítva még rosszabb, már csak azért is, mert az álom nagy részében itt is azzal vagyok elfoglalva, hogy el fognak kapni, tehát igazából megint menekülök - és ismét 300-as pulzussal és hulla fáradtan ébredek. Ez a rettenetes érzés pedig, ami közben a hatalmába kerít, leírhatatlan, de mindkét álmomban pontosan ugyanolyan volt. Ezt egész biztosan elmesélem A-nak, kíváncsi vagyok, sikerül-e kihámozni belőle valamit. Addig meg lehet, hogy megnézek egy álmoskönyvet, hogy mégis mi a bánatot jelenthet, ha ilyet álmodik az ember. Még csak nem is tudok róla, hogy nagyobb indulatok dúlnának bennem tudat alatt, mint az elmúlt tudjukhány évben.

Közben kiderült, hogy a francia fordításom "nagyon szép" lett, szerintem angol munkám soha nem sikerült még ennyire pikk-pakk, szinte bele sem nyúlt a lektor. Rötyögtem rendesen, hogy na ne már. Átnézés közben egyébként éreztem, hogy ha csak a magyart olvasom, és kivonom az egyenletből az eredetivel vívott 12 órás heroikus küzdelmemet (babelfish és hasonlók igénybevételével), majd az ezt követően is megmaradt kétségeimet és bizonytalanságaimat (értsd: fogalmam sincs, egyáltalán az van-e odaírva franciául, amit gondolok), akkor egész jó ez. Hű, de örültem. Mondjuk azért a továbbiakban örülnék néhány könnyebben bevehető kanyarnak, például addig, amíg ebből az anyagból megtanulom a különböző kifejezéseket.

Befejezésképp egy témába vágó dal Nolwenn Leroy-tól Cauchemar (Rémálom) címmel. (Huh, a szöveg egy visszatérő álomról szól, amelyben a pasija lezuhan a szakadékba, ő meg csak nézi... khm... ez jobban témába vág, mint gondoltam.)

4. nap: valami, amiért meg kell bocsátanod valakinek

Ezt nagy általánosságban csak úgy tudom megfogalmazni, hogy a gyermekkoromat (és logikus módon a továbbiakat) megnyomorító "kedves családomnak". Pontosabban nem létező családomnak, ami a szó szoros és valódi értelmét illeti. Ennél bővebben most nem mennék bele, mert semmi kedvem, a kivételek, akiknek kijár az a bizonyos tisztelet, úgyis tudják magukról, hogy azok. Ráadásul ez nem olyan "harag", hogy ráborítanám valakire az asztalt. Sokkal inkább valahol mélyen húzódhatnak még bennem sérelmek, amikre csak a jelenlegi életem bizonyos történései, jellemzői utalnak. Bár ki tudja, lehet, hogy az az asztalborogatás nem is lenne olyan rossz ötlet...

3. nap: valami, amit meg kell bocsátanod önmagadnak

Alapvetően nincs ilyen. Próbálok tudatosan élni, és az adott pillanatban az akkori tudásom szerinti leghelyesebb döntéseket hozni. Ez beválik. Ha később ugyan már okosabb vagyok is, és visszanézve látom, hogy ma egy ugyanilyen helyzetben már másképp viselkednék, az tulajdonképpen éppen azért van, mert korábban meghoztam azokat a bizonyos előző döntéseket. Adott időpontban a helyeset. Viszont éppen ezért ugyanazok a helyzetek szinte soha nem ismétlődnek már meg.

Talán az egyetlen, amiért mégis, az a szinte majdnem pontosan 13 évvel ezelőtti novemberi reggel. Ha lehetne, ezt az egyet talán visszacsinálnám. Nem lennék goromba és önző és türelmetlen, életem addigra összegyűlt minden fájdalmával, sérelmével, panaszával együtt sem. Nem úgy köszönnék el, HA tudnám, hogy - a filmekben már-már klisének tűnő forgatókönyv szerint - soha többé nem lehetek Vele kedves, megértő, türelmes, és soha nem mosolyoghatok Rá, vagy akár csak kérhetek Tőle bocsánatot. Igen, tudom, hogy mindez nem a gyerekek, pláne nem a tinédzserek sajátja. Tudom, hogy Ő akarta, hogy az utolsó pillanatig ne fogjam fel a felfoghatatlant, a nyilvánvalót. Mégis, ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban, bár a legtöbbet tettem érte, talán máig nem múlt el teljesen a bűntudatom. Ha lenne rá lehetőségem, visszaforgatnám az időt arra az egy reggeli pillanatra. De nem tehetem, így tehát marad az, hogy előbb-utóbb mégiscsak meg kell valahogy bocsátani.