Hangolás Cannes-ra

Meg az aranyló napsütésre, ezzel:

EHHEZ

(a képen pirosnak tűnő vonalak igazándiból tüzes narancssárgák, mint az ujjaimon :-))

Vegware

Cikk és interjú Lucyval, a Vegware egyik alapítójával. Érdemes elolvasni.

Ha valaki nem tudná - bár simán tudhatja, hiszen a Vegware kis hazánkban is képviselteti magát -, a cég 100%-ban természetes, biológiailag lebomló anyagból készít eldobható evőeszközöket, poharakat, tárolódobozokat, tasakokat, azaz mindent, amire az "egyszerhasználatos" vendéglátásban szükség lehet. Az ötlet Lucy bátyjától, Joe-tól származott, aki kitalálta, hogy kukoricakeményítőből kellene előállítani magas hőfokot is kibíró anyagot, amit aztán a szennyező papír- és műanyagáruk helyett lehetne használni, jelentősen csökkentve így a szénlábnyomunkat. Az ötlet zseniális, bár nyilván kellett hozzá a szakértelem is, mert az én fejemből például biztosan nem pattant volna ki, hogy a kukoricakeményítő alkalmas lehet ilyesmire. A cikkből is kiderül, hogy a még csak 6 éves cég villámgyorsan több millió fontos forgalomra tett szert, és ma már Európa-szerte, sőt az Egyesült Államokban is jelen vannak. A vállalkozásnak viszont ennek ellenére van egyfajta "helyi" jellege, mert a környezettudatosság mellett nagy hangsúlyt helyeznek arra is, hogy kisvállalkozásokkal is együttműködjenek. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a megoldás kicsiben és nagyban egyaránt működőképes.

Ilyen sikertörténeteket persze tucatjával olvashatunk, ha jobban utánanézünk, hiszen a világméretű eredmények is indultak valahonnan - általában egy egyszerű, de nagyszerű ötletből. Amiért ez számomra mégis fontosabb a többinél, az az, hogy ott voltam - ha nem is a születésénél, de mondjuk úgy, hogy - amikor a projekt még gyerekcipőben járt. Szinte pontosan négy évvel ezelőtt szokás szerint csoportosan tömörültünk az egyetem udvarán az egyik szünetben, beszélgettünk, és Lucy - aki akkor külföldi lektorként egyengette tolmáccsá válásunk útját - említette, hogy van ez a cégük, amiben a bátyjával dolgoznak, mert Joe kitalálta, hogy környezetbarát eldobható evőeszközöket fog gyártani, és most éppen forgalmazókat keresnek. Kiderült, hogy a szinkronosok közül valaki már érdeklődik is az ügy iránt, úgyhogy elképzelhető, hogy nálunk egész hamar kaphatók lesznek a Vegware termékei. Emlékszem az általános derültségre, amikor Lucy hozzátette, hogy "I'm next in line for a salary", vagyis hogy ő a következő a sorban a fizetésért, tehát ha kicsit beindul az üzlet, akár már pénzre is számíthat. Már akkor is csodáltam az ambíciójukat, hogy belevágnak egy ilyen komoly dologba, talán mert valahol éreztem, hogy nagyot fog ez durranni, és így is lett. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna (lehet, hogy ők sem), hogy négy év múlva 4 millió fontos forgalommal és nemzetközi forgalmazói hálózattal működnek majd. Szinte sajnálom, hogy semmiféle vendéglátói összeköttetésem nincs, mert bárkinek szívesen ajánlanám a Vegware-t. Furcsa és minden bizonnyal hülyeség is, de valahogy amiatt az egyetemi beszélgetés - no meg persze a személyes ismeretség - miatt kicsit a magaménak is érzem ezt a történetet. Nem elhanyagolható szempont, hogy maximálisan egyetértek a kezdeményezéssel, és ezért valószínűleg teljes kívülállóként is lelkesen rajonganék érte, de így valahogy mégis más.

Ez lehet az ún. "grassroot" kezdeményezések erejének a valódi titka: hogy az emberek a magukénak érzik. Ha pedig ebből olyasmi jön létre, ami világszerte használható, annál jobb. A Vegware ma az Egyesült Királyságban már fogalom, teljesen egyedülálló, és nincs benne semmi turpisság: valóban környezetbarát, működik és elérhető.    

Tisztaság fél egészség?

Ezt egy barátnőm rakta ma ki facebookon, és hozzá hasonlóan én is elmondhatom, hogy ez az életfilozófiám. De csak félig viccesen. Ugyanis nálam ez a gyakorlatban pontosan így működik. Illetve, no, szóval ezen az elven, de fordítva. Csak nagyon ritkán jutok el a takarításig, egyszerűen - még ha időm lenne is rá, ami egyébként nincs - nem bírom rávenni magam, hogy rendszeres heti programot csináljak belőle, mert úgy érzem, elveszik az életemből egy csomó olyan idő, amit értelmes, értékes tevékenységekre fordíthatnék. Te jó ég, hát még hajat sem sikerül minden héten mosnom, nem jutok el hetente moziba, a legtöbbször nincs legalább heti egy nap, amikor kialszom magam, és franciára sem tudok legalább hetente tanulni - akkor pont a takarításnak szorítanék helyet? Persze nálam is megvan azért az a határ, amikor már átbillen a belső mérce, és muszáj ráncba szednem a körülöttem kialakult disznóólat, csak ez a szint valószínűleg messze esik az átlagemberétől (a tiptop és a ragad-minden-a-mocsoktól skálán utóbbi pólus felé eltolódva :)). Szerintem takarítani akkor érdemes, amikor már van mit, az, hogy folyamatosan makulátlan legyen a lakás, nem vonz, sőt, azt sem hiszem, hogy bármiféle elismerést érdemel, ha enni lehet a padlóról. A legfontosabb a hatékonyság: dömping- és kampányszerűen beiktatni akkor, amikor már érzésre is megéri rááldozni azokat a bizonyos órákat, hogy ne váljon az ember lánya a hajléka rabszolgájává. Nos, azt hiszem, ettől esetemben egyáltalán nem kell tartani. :)

Óriás mikróbák :-)

A megbízhatatlan narrátornál ráleltem egy fantasztikusan vicces oldalra (még régebben, de nem posztolhattam, mert olvasó személyek ajándékozás szempontjából érintettek voltak :)). Különböző baktériumok, vírusok és hasonló kis élő szervezetek plüssből. Ilyen lehet, ha néhány kreativitással megáldott, pályaelhagyó biológus akcióba kezd. :)

Persze nem tudom pontosan, hogy keletkezett az ötlet, de teljesen kész vagyok! Egy-egy ajándékba adott mikróba akár mélyenszántó gondolatokkal is felruházható (mint pl. az őssejt, a test álmodozója, aki ugye felnőve az lesz, ami csak szeretne :P), de engem alapvetően ismét a cukiságfaktor vezérel. Ilyen alapon pedig kedvencem a petesejt. :o)

De a zsírsejt is édes (ezt kapta Z., hogy a pótoljuk a kitartó edzés következtében elveszített sajátjait :D).

A következő ajándék pedig egy kedves franciaországi barátnőt illeti majd, akit egy fórumon ismertem meg, "martienne" nicknéven. Ezért születésnapjára mi mást is kaphatna, mint a marsi élet előfutárának sejtett kis baktériumot.

Titanic (3D)

Tegnap találkoztam G-vel (barátnő, épp brazíliai önkénteskedésből tért haza - kis időre), és szóba került a Titanic - meglepetésemre azt mondta, ő unta, szerinte nem is volt hihető, hogy majd pont egy hajón találkozik ez a két fiatal, meg amúgy is, ásítozott és a végét várta, amikor anno megnézte. Mindig meglepődöm, amikor valaki katasztrófafilmként vagy (nyálas) romantikus filmként aposztrofálja ezt az alkotást, pedig a legtöbben valamelyik kategóriába esnek  - egy ismerősöm egyenesen úgy fogalmazott, hogy számára a Hugh Grant- és Julia Roberts-féle mozik után következik, ami már-már felfoghatatlan. G. saját bevallása szerint az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul még a történet sem kötötte le, így aztán persze nem nagyon tudta hová tenni, amikor elmeséltem neki, számomra mit jelent a film.

2005-ben láttam először, így nem kellett megküzdenem a korábbi tinédzserkori értelmezéssel, lehet, hogy ez is segített. Londonban néztük I-vel, ahová átruccantam Belgiumból, de csak úgy, ahogy szokás, amikor megy a tévé, de közben beszélgetünk: az elejét még nem igazán követtük, aztán a felétől szépen lassan beszippantott minket a történet, a (nagyon) kistévé és a felirat nélküli eredeti nyelv ellenére, amit nyilvánvalóan nem értettünk tökéletesen. Akkoriból egyetlen kép maradt bennem, és a hozzá tartozó érzés: amikor Rose felfedezi, hogy a palánkba kapaszkodó Jack már nem él, és végül elengedi, le a mély vízbe. Ott és akkor úgy éreztem, meghasad nemcsak a szívem, hanem az egész tudatom, hogy ezt az egyet képtelen lennék kibírni, ott helyben belehalnék a fájdalomba, vagy beleőrülnék, de ép ésszel, felfogva, hogy az, akit nekem szánt az ég, a szemem láttára pusztult el, úgy nincs tovább. Pedig nem sokkal később meg kellett tennem, hacsak szimbolikusan is, és talán elképzelhető, hogy éppen azért gyakorolt ekkora hatást rám a jelenet, mert valahol nagyon mélyen már akkor éreztem, nem fogom megúszni.

 

Aztán talán 2 éve A. hozta fel a filmet a gyász kapcsán -teljesen megdöbbentett, hogy számára ez maradt meg a Titanicból - az újrakezdés lehetősége, az, hogy amíg én úgy éltem meg, hogy a történetnek ott van vége az óceán közepén, az valójában csak a kezdete volt - Rose életében legalábbis. Elvileg meg is kellett volna néznem házi feladatként, de kicsit tartottam tőle, mert az a jelenet és az érzések még mindig erősen munkáltak bennem. Aztán a dvd-rendelési procedúra is elhúzódott, így mire kb. 2-3 hónappal később megkaptam a lemezt, már nem volt aktuális.

Még szerencse, hogy James Cameronnak ilyen fantasztikus ötletei támadnak, hogy készít egy 3D-s verzót, mert, nos, valljuk be, ha valamelyik film, hát a Titanic pont megérdemli. Odáig is elmerészkednék, hogy ezúttal a technológia hozzátesz az élményhez, bár az átéléssel számomra a miniképernyőn sem volt gond. De most éreztem, itt az ideje, újra kell nézni, ha már adódott ez az alkalom, legalább végre látok egy olyan 3D-s alkotást, amelyiknél értelme lesz a szemüveggel bajlódni. És tényleg volt.

Furcsamód kb. a tizedik perctől rám tört az a fojtogató, végtelen, kibírhatatlan veszteségélmény, amit anno éreztem, és Jack még meg sem nyerte a jegyét pókeren, már borított volna el a zokogás, mert tudtam előre, hogy cirka három órán belül ez a hatalmas, lenyűgöző építmény, rajta ezernyi élet, remény, mind-mind szertefoszlik és a tengerbe vész. Persze ez később, amikor elindult a történet, alábbhagyott, csak néha-néha jött újra elő. A film most is teljesen magával ragadott, és bár továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a zseniális forgatókönyv és az alakítások, na meg a rendezés felel azért, hogy minden idegszálammal megfeszülve az ismert tények ellenére is újra elhiszem, hogy ezúttal talán másképp ér majd véget a sztori, a 3D-nek annyit biztosan a javára lehet írni, hogy még sokkal-sokkal átélhetőbbé teszi a vásznon látottakat. A vizet mindig is valami földöntúli módon imádtam (lehet valami abban, hogy vízjegy vagyok), a nyílt víztől viszont ezzel együtt is irracionális módon rettegek (talán túl korán láttam a Cápát, meg a Baywatch-ok sem segítettek). A filmet nézve meg kellett állapítanom, hogy ebből a két ellentétes hatásból táplálkozva szinte perverz módon vonz az a hatalmas kék-fekete mélység ott a vásznon, a végeláthatatlan óceán, a lételemem, ami egyben pusztító. És közben valahol olyan is, mintha ott lennék, a halál torkában, kristálytisztán felfogva a helyzet súlyosságát, azt, hogy cselekedni kell - de hogyan? 

Legközelebb az ominózus jelenetnél eszméltem magamra, hogy tudniillik moziban ülök, ugyanis hirtelen ráébredtem, hogy valahol elmúlt belőlem a kezdeti fojtogató érzés. Nem értettem, és próbáltam visszakutatni az emlékeimben, pontosan hol és mikor történt. Persze, az elengedés, ahogy azt végig kell nézni, továbbra is szívfacsaró, nyeltem is a könnyeimet a 3D-szemüveg jótékony takarásában, de már nem éreztem, hogy ebbe bele kell halni. És akkor rájöttem. 

Régen, főleg még gyerekként, amikor arról hallottam, hogy emberek a "hazájukért" kivonulnak az utcára forradalmat csinálni (azaz halomra lövetni magukat, mert számomra ez azzal volt egyenlő), vagy az életüket kockáztatva segítenek az égő házban vagy a süllyedő hajón maradtaknak, bármilyen nehéz volt is szembesülnöm vele, be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen helyzetben kíméletlenül praktikus, magyarán szólva gyáva lennék: dehogy mennék ki az utcára, szépen a négy fal közt maradnék, hogy ne érhessen puskagolyó, dehogy mennék vissza egy égő házba vagy egy süllyedő hajóra! Hiába tudtam kicsiként, hogy ez lenne a "nemes" cselekedet, kis naiv világomban értelmezhetetlen volt ilyen "hülyeséget" csinálni. Szépen húznám el a csíkot, mint a Titanic tervezője is a filmben. Lesülne a képemről a bőr, valószínűleg egy ideig nem tudnék tükörbe nézni, de beülnék abba a mentőcsónakba. 

Aztán eltelt jó néhány év, és kiderült számomra, hogy az ilyen döntések nem a gyávaságról vagy a bátorságról szólnak. Amikor Rose-nak felajánlják, hogy üljön a mentőcsónakba, és Jack is erre biztatja (márpedig benne 100 százalékig bízik), ezért meg is teszi, minden normális ember azt gondolná, hogy ez egy no brainer, hiszen mik a lehetőségek? A (viszonylag biztos) halál és a (többé-kevésbé biztos) élet. Nincs az az épelméjű ember, aki akármilyen nagy szerelem miatt a biztos végzetbe rohanna. Én mégis úgy éreztem (bár azt le kell szögezzem, nem tartom magam sem épelméjű, sem normális embernek, tehát ez a mentségem megvan), hogy ez így nem stimmel. Aztán Rose egyszer csak fogja magát, és az ereszkedő mentőcsónakból visszaugrik a hajóra - bennem pedig bumm, egy szempillantás alatt megszűnik a kibírhatatlan (megelőlegezett) gyászélmény. Ez volt az a pillanat, és most már az is egyértelmű, hogy miért. Mert a választás nem az élet és a halál között van, hanem aközött, hogy a saját utamat járom-e, vagy sem. Jelenthet bármit racionálisan egy döntés, ha az út, amin el kell indulni hozzá, nem az enyém, akkor az soha nem lehet a helyes döntés. Hülye az az ember, aki a mentőcsónakból visszaugrik a süllyedő hajóra? Elvakítja a szerelem? Hamis biztonságérzet keríti a hatalmába, mert úgy érzi, amíg a szeretett személlyel van, nem történhet semmi baj, de ha történik, nem is számít? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Kristálytisztán látja - hát hol máshol, ha nem ebben a helyzetben -, hogy merre kell mennie. Az egyik irány pontosan kirajzolódik előtte, és tudja, hogy azt az életet képtelen lenne leélni, ezért muszáj visszafordulnia. Mindegy, hogy azután mi történik, mert a saját útját választotta, akármi következik is, az már valóban az Ő élete. És akkor belefér a halál is, a gyász is, akkor bármit túl lehet élni - persze, kegyetlenül nehéz, és igazságtalan, és fájdalmas, de van belőle felépülés, mert igazi.

 

Ez pedig messze nem romantikus-nyálas túlzás, az életben is milliószor kerülünk kicsiben ilyen döntéshelyzetbe, és én még igyekszem is mindig a belső iránytűm szerint fordulni, mégis döbbenetes felismerés volt ez a film. Néha kell, hogy ilyen mérhetetlenül felnagyítva és kiélesítve (mondhatnám, 3D-ben) a képünkbe nyomják az igazságot, hogy fel is fogjuk és szavakba tudjuk önteni. Amikor A. két éve előadta a saját értelmezését, azt hittem, persze, ő pszichológus, nyilván másképp látja a filmet, mint egy egyszerű halandó. De meg kell követnem, ugyanis egészen konkrétan is benne van a filmben az, amiről ő beszélt. James Cameron zseniális: 3 órán keresztül nézzük az elkerülhetetlen pusztulást, majd jön egyetlen képsor, csupán fél percnyi talán, és diadalmaskodik. Mert a vizet lehet úgy is értelmezni, hogy pusztító, de ezzel szemben életet is ad. És a film pontosan ezt valósítja meg: úgy szól a halálról, hogy közben megalkuvás nélkül az életről szól.

60+

Végre egyszer sikerült részt vennem egy nemes, világméretű kezdeményezésben. Mióta elkezdték, ez még egyetlen egyszer sem jött össze, pedig semmi különösen megerőltetőt nem kell hozzá tenni. Mindössze egy órára le kell oltani a villanyt és kihúzni a konnektorból az összes (fölöslegesen csatlakoztatott) elektronikus kütyüt. Ez idáig ezt leginkább is a munkára szolgáló számítógéppel még nem tudtam abszolválni. De az idei nem véletlenül a nagy változások éve! Persze most is olvasni, tanulni vagy dolgozni kellett volna (tehát a változások egyelőre csak lépésben haladnak), ezért inkább beterveztem némi vásárlást erre a holt időre, és sötétbe borítva magára hagytam a lakást. Éppen akkor értem a Tesco elé, amikor ők is félárbocra eresztették a fényeket: kikapcsolták a hatalmas kivilágított feliratot az épület tetején.

A cél persze - erre utal a "+"-jel - az lenne, hogy ezen a 60 percen túl is figyeljünk a környezetre és igyekezzünk takarékoskodni bolygónk véges energiaforrásaival. Tant mieux! Még egy érv a hajnalig tartó munkavégzés ellen. :)

Kedvenc királynőm Budapesten :)

Nagyon eltűntem innen, pedig lett volna mit írni. El is kezdtem, szép részletesen, de aztán nem volt időm befejezni, és elszállt a pillanat aktualitása. Pedig azért igencsak erős volt ez az aktualitás, meg kell hagyni. Találkoztam élőben A királynővel, aki egyébként éppen olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül vagy az interjúkból tűnik: poénos, bohókás, még mindig csinos nőce, aki egyszerre áll két (saját bevallása szerint igen vastag :)) lábbal a földön, és mégis valami teljesen éteri benyomást kelt. Nem véletlenül játssza ugyanolyan hitelesen a vérbeli parasztasszonyt és II. Erzsébetet. Már azon fölül, hogy piszok jó színésznő, persze. Két hete itt járt Helen Mirren, én pedig ott jártam, ahol ő, aminek gyümölcse egy autogramos fotó, egy darab feledhetetlen élmény, pontosan két váltott mondat angolul, amelyek közül az egyik L-t illeti, és tonnányi sajtós fotó, amin ott vigyorgunk, lévén végre "páholyjegyünk" volt a vörös szőnyegen. Egy hónapon belül élőben találkoztam a három legeslegkedvencebb színésznőm közül kettővel - hiába, mégiscsak az élet a legjobb forgatókönyvíró. És hogy megadjam neki az esélyt a történet lekerekítésére, már latolgatom, hogy Cannes-ba is el kéne látogatni. Persze mindent csak apránként, majd ha eljön az ideje.

Addig is, íme egy kiváló fotó Mészáros Márton jóvoltából, aki ugyan nem tudom, hogy került a hátam mögé, mindenesetre sikerült egy tökéletes képet elkapnia, pont amilyet szerettem volna, csak hát egyszerre ugye nem tudok fényképezni és autogramot kérni is. Az a legjobb benne, hogy blogkompatibilis: csak a kezem látszik, de a lényeg így is rajta van. :)

Forrás

Az utóbbi egy hónap sűrű történéseit pedig igen jól példázza az a párbeszéd, ami pár nappal a Helen-féle bemutató után zajlott le köztünk I-vel:

Én: Kedden nem érek rá.
I.: Miért, Judi Dench Magyarországra jön?

Ja, egynek jó. :D És apropó, tessék "Az ajtó"-t olvasni és nézni. Zseniálisak a nők. Szabó Magda, Helen Mirren és Martina Gedeck egytől egyig.