...

Milyen érdekes állatfaj az ember. Csak annak az egynek nem írok, és nem kérdezem, él-e, hal-e, aki nagyon számít. Persze tudom, ha kicsit is több esélye lenne annak, hogy ott volt akkor a helyszínen, azért rávenném magam, de hihetetlen, hogy még mindig vacillálok. Vagyis hogy már megint. Miért nem természetes, hogy ha ilyesmi történik, érdeklődöm? Vagyis miért nem érzem annak? És már soha nem fogom? Hová vezet ez az egész?

Mad World

Te jó ég, most olvasom, hogy két napja Liege-ben egy ámokfutó belelőtt a tömegbe a St-Lambert téren, majd magával is végzett. Mivel épp most zajlik a karácsonyi vásár, és hagyományosan tele a tér standokkal és nézelődőkkel, majd' 70-en (nem is, mint hallom, több mint 120-an) megsebesültek, hárman pedig meg is haltak. Két gimnazista és egy idős nő. A támadó magát is felrobbantotta egy gránáttal, de az nem számít... Tudom, hogy a "rosszkor, rossz helyen" éppen attól az, ami, hogy bárhol és bárkivel megtörténhet, mégis sokkal jobban szíven üt, hogy azokat az utcákat látom vértől áztatva, ahol egy évig éltem, és nap mint nap jártam, és ahol még most is megfordulok néhanapján. Ráadásul teljes sokkhatás alatt olvastam, kik az áldozatok, hiszen akár ott lehetett volna valaki azok közül, akiket ismerek és akik fontosak nekem. Szerencsére nem, de a rengeteg sebesült között még akár lehet is. Egyszerűen nem fogom fel. Az ilyen agyontraumatizált szerencsétlenektől pedig senki, de senki nem tudja megvédeni a világot. Egyszer csak fognak egy halom fegyvert meg lőszert, és se isten, se ember.

:'-(