Princess diaries

Láss is, ne csak nézz

2012-03-06T02:12:00.005+01:00

Mielőtt átkeresztelhetem a blogot Meryl Streep fanbloggá, leírom, hogy voltam jobb agyféltekés rajztanfolyamon, és bizony, hölgyeim és uraim nem csalás, nem ámítás, tényleg MŰKÖDIK! És ezt olyasvalaki mondja, akinek nagyon nem jönnek be a mindenféle sikertanfolyamok és a "minden jó lesz, mert azt mondom hogy jó lesz" mentalitású kurzusok. Ebben éppen az a lényeg, hogy nem kábítanak, hanem tények vannak, és ezek valóban mindenkire érvényesek. Melegen ajánlom. Az eredményt (amint elkészül, mert lassú vagyok, mint állat) nem teszem fel ide, mert annyira élethű, hogy felismerhető vagyok rajta :P. De ha esetleg lesz időm mást rajzolni, azért majd talán valamelyiket megosztom, bizonyítékképp.

Kb. másfél éve munkál bennem, hogy szinte zsigeri igényem a rajzolás - de amint kezembe fognám a ceruzát, beleütközöm a saját korlátaimba, hogy tudniillik nem tudok rajzolni. Nem tud kijönni, ami ott buzog bennem, mert nincs hozzá tudásom, hogy megjelenítsem. És íme, megtaláltam a megoldást. Annyira felszabadító, el nem tudom mondani! Hogy még ha sok időbe telik is (egyelőre), és van is még mit gyakorolni, akkor is TUDOK rajzolni! Nem kívánom ezzel keresni a kenyerem, tökéletesen kielégít, hogy végre tudok jobb agyféltekével látni, és papírra vetni, amire alkalmasint kedvem támad.

♥

2012-02-27T14:32:00.003+01:00

Olyan nagyon, nagyon igaz Colin minden szava. Unreasonably good.

OMG, it happened

2012-02-27T12:15:00.003+01:00

Devon rettentően vicces és egyben megható, "kandi kamerával" felvett reakciója Meryl győzelmekor. Hát ez valahogy hasonlóképpen nézett ki itthon is, csak több volt a bőgés és az ugrálás, de nagyjából a helyén van. :) És a legfontosabb mondat a végén: "OMG. It happened."

Ott a harmadiiiiiiiiiiiiiiiik!!!!!!!!!!!!!!!

2012-02-27T06:14:00.002+01:00

Igen, igen, igen és ezerszer is IGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEENNNNNNN!! Megvan, sikerült, és élőben láttam végig, minden egyes pillanatát!!

Ez olyan, mint a lottó ötös, vagy az egyéb csodák: ilyen az én életemben, az én koordinátarendszeremben nem történik. Mert még sosem történt. Tudom, láttam, hogy pontosan 29 éve utoljára még létezett a jelenség, akkor utoljára még láthattuk, mindenféle audiovizuális hordozóeszközökön rögzített képek bizonyítják, hogy a pillanat valóságos volt. De azóta - rengeteg lehetőség és valószínűség és megérdemeltség ellenére - többé nem történt meg. De ma, ahogy Colin kinyitotta a száját és kimondta azt az "M" betűt, megfordult kettőt a világ. Meryl Streep HARMADIK OSCAR-ja, ezért a fantasztikus alakításért, annyira, annyira de annyira boldog vagyok!!!

Azt hittem, Berlint nem lehet majd egyhamar túlszárnyalni, és lám, Merylnek két héten belül sikerült! Az utóbbi időben nem szenvedek endorfinhiányban. :-) És most elmegyek lefeküdni, már ha az adrenalin tombolása engedi. :-)

Az ünnepelt: pici könnyek a szemében, hatalmas boldog vigyor, szívmelengető, őszinte beszéd, Oscar és szemüveg a kézben (és ami nem látszik: pántos cipő): hát mi kell még? :o) Nekem semmi. Perfect, just perfect. :)

Ahogy a face-en írták: 29 years is well worth the wait. Hell yeah.

Liz Lemon is kiakadna

2012-02-17T21:38:00.004+01:00

Az egyik ismerősöm face-en (akivel igazából személyesen nem is ismerjük egymást, csak kézen-közön), miután kiposztoltam az összes Berlinalés képet, na meg két napja csak erről „beszélek” az üzenőfalon, egyébként meg fent van millió kép a Vaslady londoni és budapesti vetítéseiről is, amin ott díszelgek, és mellesleg halálra dicsérem a filmet, kérés nélkül kiírja az ÉN falamra, hogy javasolja, hogy "A hatalom árnyékában"-t és a "Vaslady"-t ne nézzÜK meg, mert borzasztóan unalmasak, ellenben a Sherlock Holmes 2. nagyon izgi.

Erre csak Liz Lemont tudom idézni: WHO DOES THAT?????

Semmi bajom az eltérő véleményekkel, hiszen embere válogatja, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, vagy ugyanúgy. De most ezt komolyan, minek? És egyáltalán, tényleg, WHO DOES THAT??? O.O

Kalandtúra a Berlinalén, avagy a leghosszabb (Valentin-)nap

2012-02-15T15:24:00.059+01:00

Hát hol is kezdjem? Talán a végén, mert az a legkézenfekvőbb, és mert a Columbo is izgalmas attól még, hogy mindig tudjuk, ki a gyilkos. :) . Mentem, láttam, és visszamennék, nagyon. Mármint feltéve, hogy élőben láthatom Merylt, és ezúttal még egy aláírásra is szert tennék. De nem vagyok telhetetlen, mert még mindig hol elbőgném magam, hol ujjongva ugrándoznék, de leginkább is mindkettőt egyszerre, mert életre szóló élményben volt részem - sikerült, bejutottam, ama kifürkészhetetlen utakon kanyarogva végül élőben asszisztáltam végig, ahogy Meryl átveszi az Arany Medvét! :-)

No, de kanyarodjunk vissza az elejére, mert a Columbo is attól lesz izgi, hogy össze kell kötni a történet két végét. Egy hete rábukkantam a Berlinale honlapjára, ami az utóbbi évekkel ellentétben az őskáosz helyett villámgyorsan átlátható, rendkívül felhasználóbarát és könnyen kezelhető oldalként mutatkozott be előttem, holott emlékeim szerint semmi nem változott rajta. Lehet, hogy én tanultam meg időközben használni a netet? Ott kiderült, hogy lehet majd online foglalni a vetítésekre, és köztük az életműért járó Arany Medve átadásával egybekötött Vaslady-előadásra is. Persze, legkorábban három nappal a vetítés előtt nyitották meg a foglalást, délelőtt 10-kor. Több se kellett nekem, élesbe állítottam a keresőt, fél órán belül volt repülőjegyem és szállásom 14-ére, és viszonylag magabiztosan vártam a 11-e reggel 10 órát, amikor is majd lecsapok egy internetes belépőre. Mint az azóta írt posztokból kiderült, sokan lehettek még ezzel így, ugyanis néhány másodpercen belül az összes neten meghirdetett jegy elkelt, és onnantól kezdve nem lehetett mit tenni. Bánatomban majdnem kardomba dőltem, de a kintiek talán megsejtették, és újra megnyitották a foglalást a Kramer kontra Kramer vetítésére, ami szintén aznap, este 6-kor kezdődött. Foglaltam is rögtön, hogy ha már Berlinale, legyen Meryl, és különben is, 20 óra és 22:30 között még bármi megtörténhet, legalábbis ebben reménykedtem.

Nos, átruccantam tehát Berlinbe, Malév híján Lufthansával, és hosszú fapados időszak után először volt részem olyan kényelmekben, hogy fincsi étel és ital a gépen, ablak melletti ülőhely előre kiválasztva (ergo nincs tolongás, könyöklés), ráadásul még a landolás is olyan simán sikerült, mintha vízre szálltunk volna. Mármint úgy érzésre, amúgy sejtem, hogy ha a repülő vízre kényszerül szállni, az nem ennyire zökkenőmentes. Pedig a berlini repülőtér ijesztően későn jelent meg, már meg voltam róla győződve, hogy néhány másodpercen belül a kerekeink súrolni fogják a házak tetejét, de aztán egyszer csak hopp, előtermett egy leszállópálya a semmiből, és azon nyomban földet értünk. Meglepően kevesen, kb. 25-30-an utaztunk oda is, vissza is, így a taps elmaradt, pedig megérdemelte volna a kapitány. Aki visszafelé hozott, ő meg jófejségből, mert az angol mondókája elején belevisított a mikrofonba, hogy Good morning, ladies and gentlemen, sziasztoook! :D

Berlin hangulata egyébként teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem. Van benne valami komorság, főleg ilyenkor, szürke, esős éggel felette; nem feltétlenül szép, inkább valami erő sugárzik belőle. És sztereotípiák ide vagy oda, bizony a német precizitás már abban megmutatkozott, hogy minden gond nélkül, nyílegyenesen eljutottam a városközpontba, pedig félúton át is kellett szállni. A metrótérképen szereplő bemutatkozó szerint a berlini tömegközlekedést meglehetősen egyszerű használni, és ezzel maximálisan egyet kell, hogy értsek. Például azt hinném, nem nagy elvárás, hogy a jegyek annyiba kerüljenek, amennyit a neten írnak, hogy a városba közlekedő busz pont a repülőtér kijárata elől induljon és hogy még mindig a reptéren kérés nélkül a kezedbe nyomjanak egy metrótérképet a jegyvásárláskor, ahol egyébként kivetítő közli az induló járatok adatait, de a legtöbbször ez mégsem így van.

A Potsdamer Platz-ra elérve meg kellett keresnem a helyi Árkádot (tényleg ez a neve, Arkaden am Potsdamer Platz :-)), de persze már az első nagyobb épületen hirdették a Berlinalét. Sőt, igazándiból már a reptéren is pont egy ilyen reklám díszelgett a csomagszállító szalagunk előtti hirdetőtáblán, meg is örökítettem. A Potsdamer Platz-on kicsit sok időbe telt, amíg a jegyemhez jutottam, mert végigvártam egy sort, mire kiderült, hogy az internetes jegyeket 50 méterrel hátrébb adják ki egy standnál (a bevásárlóközpont egész földszintjét a fesztiválnak szentelt lobogók és installációk, kanapék, kivetítők és egyebek tarkították). Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem azért, van-e még halvány esély jegyet szerezni a ma esti díjátadóra (aznap már csak a helyszínen lehet vásárolni), de persze azt mondták, hogy valószínűleg nehéz lesz. Az azonban bizakodásra adott okot, hogy sorban állás közben (mindkettő közben :)) több ember is megfordult több jeggyel, hogy valaki igényt tart-e rájuk. Természetesen mindet átnyálaztam, de sajnos a díjátadóra szóló nem volt köztük. Gondoltam tehát, haladjunk is át a Berlinale Palasthoz a Marlene Dietrich Platz-ra, és csekkoljuk, mi a helyzet.

Az épület egyébiránt a helyi Árkádból kilépve már látható is, ha tudja az ember lánya, merre nézzen. Én természetesen teljesen fordítva tájoltam be magam a térképen, mint ahogy voltam, így először rossz irányban indultam, de gyorsan korrigáltam, és máris megérkeztem az áhított helyre, ahol már kigurították a vörös szőnyeget, beállítottak egy fiatal zenekart hangulatot csinálni, és beüzemelték a szigorú újságírólesőket, akik a berlini leszállópályához hasonlóan a semmiből ugrottak elém, amikor be akartam lépni az ajtón, mondván, igazolványt vagy életet. Najó, nem így, de már nem lehetett bemenni a "palotába", a szemközt található jegyirodánál kellett beállni a kígyózó sorba. (A Berlinalén rettentő szigorúan veszik a sajtós szabályokat, ennek kulcsszerepe lesz a történetben). Itt megjegyezném, hogy a németek nagy többsége beszél angolul, de még aki nem tud igazán jól, az is próbálkozik, szavakkal, félmondatokkal, némettel keverve, még az idősek is, borzasztóan segítőkészek.:) Így össze is barátkoztam rögtön a körülöttem állókkal, akik - minő meglepetés - mind a Vasladyre akartak volna még jegyet szerezni (vagy legalábbis arra is). Amikor bejutottunk az épületbe, kiderült, hogy oldalra állítják azokat, akik csak erre a vetítésre kíváncsiak, és ha várnak (mondjuk úgy este 10-ig), akkor lehet, hogy lesz majd számukra jegy. Tanakodtunk a többiekkel, és végül úgy döntöttem, hogy a szállodába mindenképp be kéne jelentkeznem, letenni a cuccomat, kicsit lemosni magamról az út porát (havát, fagyát stb.), és akkor a 6 órási vetítés előtt még visszanézek, változott-e a tényállás.

Gyalog kellett a hotelig menni, kb. negyedórás volt az út, így közel fél 5-re sikerült felkecmeregnem a szobámba, ahol azonmód konstatáltam, hogy teljesen felesleges volt sminkarzenált és hajsütővasat meg csinos ruhát betennem, mert 1. akármi van, a két órát végig kell majd állnom a vörös szőnyeg előtt a metsző hidegben és 2. arra is alig lesz időm, hogy kicsit rendbe szedjem magam az érkezés után, és ismét nyakamba vegyem Berlint (illetve a Potsdamer Platz - Marlene Dietrich Platz - Unter den Linden háromszöget :P), 3. a kutya nem lesz rá kíváncsi, hogy nézek ki. Azért érezni, repjegy, szállás, ünneplő ruha, full sminkszett van, már jó, hogy csak fodrászt nem egyeztettem a környéken; jegyem nincs. Persze így legalább folytattam a hagyományt, miszerint a magammal vitt cuccok fele minden esetben fölöslegesnek bizonyul, akár egy napra megyek, akár két hétre.

Visszaügettem a Berlinale Palasthoz, konstatáltam, hogy nyugaton a helyzet változatlan, majd vártam, amíg lehetett, és végül elindultam a Zeughauskino felé (ahová a Krameres jegyem szólt). Fontos tudni, hogy mielőtt jöttem, csak úgy követték egymást a fejemben a jobbnál jobb és főképp irreálisabbnál irreálisabb forgatókönyvek arról, hogyan is jutok én majd jegyhez. Volt többek között olyan, hogy a Kramer kontra Kramer vetítésén a mögöttem ülők arról vitatkoznak, hogy van jegyük, de mégsem tudnak menni, aztán olyan is, hogy a mellettem ülő illetővel beszédbe elegyedve megtudom, igazándiból két jegyet vett, mert hát úgyis Valentin nap van, hátha el tud hívni valakit, és most megragadná az alkalmat (képzeletemben egy igazán helyes fickó volt az illető, de ez mellékes :D); valamint beugrott a klasszikus, hogy lepillantok a földre és ott hever egy jegy a lábam előtt, illetve még az is, hogy a hotelben elújságolom a recepciósnak, miért is vagyok itt, mire előhúz két jegyet, hogy ja, hát ők kaptak innen és innen, de nem tudnak elmenni, meg amúgy sem érdekli őket, szívesen odaadja. Végül pedig nyilvánvaló esélyesként indultak a jegyüzérek. Szokták mondani, vigyázz, mit kívánsz, mert a végén valóra válik, de most az egyszer borzasztóan örülök a "jegyüzérek ne kíméljenek" óhajomnak, aminek hangot is adtam. Egyébiránt még itthon összeállt bennem, nem is annyira megérzés, inkább logika alapján, hogy ha valaki valóban üzérkedni akar a jeggyel, 50 eurót fog kérni érte. 13,50-be kerültek a jegyek, 50-nél kevesebbért bárki megveszi, ennél többet pedig nem lehet elkérni. Az ideális lélektani határ az 50 euró. Ennek ellenére mégsem váltottam pluszban a 30 eurócskámhoz, mondván... nem is tudom, mit mondván, így visszanézve fogalmam sincs, micsoda őrült magabiztosság szállt meg, főleg azzal az online foglalási fiaskóval a hátam mögött.

Eljutottam tehát a célként kijelölt metrómegállóba, ahol feljőve meglepve tapasztaltam, hogy a szükséges 2-es helyett bizony itt 67-es a szám, tehát akárhogy számolom, biztosan nem itt kezdődik az utca. Hozzátenném, 17:45 körül járt az idő, 18:00-kor már kezdődött volna a vetítés. Jól elkáromkodtam magam, hogy mégis meg kellett volna győznöm magam otthon az okostelefonról, és venni egyet, akkor most nem lennék bajban (mellesleg nem minden kéréssel Z-t hívogatnám, aki okostelefonként funkcionálva megkeresi nekem a szükséges infókat a neten). Kétségbeesésemben megszólítottam egy fiatal párt a buszmegállóban, hogy hol van a Zeughauskino. Naná, hogy nem tudták. Mint kiderült, ez egy egytermes mozi, ahol általában régi filmeket, nagy klasszikusokat adnak, tehát kb. mint nálunk az Örökmozgó. Így végiggondolva, én sem tudnám, hol van az, még akkor sem, ha csak egyenesen kellene menni előre azon az úton, ahol állok. Srác előrántja az okostelefonját (na, mondom, helyben vagyunk), gyorsan megnézi, és azt javasolja, hogy menjek tovább, kb. 500 méter. Hát, mondom, én így este 6 óra felé közeledve inkább felpattannék egy buszra, ha már itt állunk a megállóban - kiderült, azt is lehet, úgy két megálló, balra lesz a Deutsches Historisches Museum (vagyhogyvaneznémetül) épületében. Okés, busz jön, én fel, majd utánam felpattant egy hórihorgas német figura, és a következő kérdést intézte a vezetőhöz: Kwlharhoaaéfstfs Zeughauskino asféaserfklduat? (Ebben ugye a lényeg benne van, órán is mindig azt tanultuk, h a nyelvtudásban az a fontos, átjön-e az üzenet, és az átjött.) Vezető persze nem tudta, hol és hány megállóra van a Zeughauskino, én meg mint általában, lelkesen, hogy segíthetek, leszólítottam a pasit, hogy beszél-e angolul (mert ugye egyéb nyelven nem vagyok hajlandó segíteni *gonosz kacaj*). Mondta, picit, erre közöltem vele, hogy én is oda tartok, és hogy miket tudtam meg az útvonalról, így már ő is be tudta azonosítani a helyet. Megörülve, hogy egy a célállomásunk, tovább folytattuk a beszélgetést, amiben első mondatomként persze előjött, hogy csak és kizárólag Meryl miatt repültem Berlinig, erre az egy napra, de nincs jegyem estére, mert másodpercek alatt lerabolták az online készletet. Erre rámnéz, hogy hát jaj, nem mondom, neki van egy jegye, és nem biztos, hogy el akar menni a vetítésre. Itt konkrétan annyi érzés ütközött egymásba bennem, és próbált kiutat találni magának, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mondom magamban, ilyen nincs (és mégis van, persze, fő a pozitív gondolkodás). Húúú, mondom, ez komoly?? Szempillarebegtetés, ártatlan bociszemek, neeeeeemakarom máris kitépni a belső zsebedből, ugyanmár, de úúúúristen, hát ez, jaj, hát mennyire fantasztikus lenne, ha mégis... Beszéljünk a vetítés után, mondja ő, addig kitalálja. Jó, hát beszéljünk. De innentől valami eszméletlen nyugalom ült rajtam. Először is visszafelé lejátszódtak a fejemben az elmúlt egy óra történései, mint a Benjamin Buttonban, amikor Cate az autó elé lép, hogy ha csak 1-1 momentum másképp alakul, akkor ez a találkozás sosem jön össze. Micsoda fantasztikus egybeesés, és lám, bejött az egyik forgatókönyvem. Az elkövetkező 2 órában folyamatosan küzdöttem azzal, hogy a növekedni vágyó reményeimet visszatuszkoljam normális kereteik közé, és közben ne akarjon már ötödször is kitörni belőlem, hogy jaaaaj, a Vaslady olyan fantasztikus film, már HÁROMSZOR láttam!! Még jó, hogy nem kérdezte, nem kellett hazudnom. Nem szívesen csináltam volna magamnak ellenkampányt.

A Kramer, mint mindig, fenomenális volt, hosszú idő óta most láttam először, és nagyon megfogott. Meryl mellett az sem ártott persze, hogy szívem másik csücske, Dustin is szerepelt benne (elhaló sóhaj...). Az úriemberről, akibe belefutottam a buszon, kiderült, hogy filmrendező (igen, beletenyereltem, kaptam névjegykártyát is), és van egy 14 éves lánya, aki nem fogadja el őt apjának, erről forgat majd most egy filmet, ehhez nézi inspirációként a Kramert. Próbáltam együttérzőnek mutatkozni, mert persze alapból is az voltam, de most fontos volt, hogy ez látszódjon is. A vetítés után még csevegtünk kicsit, bájosan kérdezgettem, hogy tetszett, szerinte fog-e segíteni a filmjéhez, mert ugye az alapszituáció más stb., stb., közben meg az zakatolt bennem, hogy nemrákérdezni, nemrákérdezni, nemrákérdezni. Aztán egyszercsak kimondta: Á, odaadom neked a jegyet, csak ezért jöttél Magyarországról, remélem, jól fogsz szórakozni.

AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!! Ott és akkor lélekben a nyakába ugrottam és szerelmet vallottam egy ismeretlen pasinak (egyébként meg Valentin-nap volt, szóval...), kívül meg hálálkodás, lehidalás, mindjártelbőgömmagam, danke schön, danke schön, danke nagyon schön. Gyalog jöttünk el, megígértette velem, hogy megírom, milyen volt a film, á, mondom, feltétlenül, ha már megnéztem (magamban: negyedszer). Persze mondta, hogy csak sajtójegye van, reméli, nem kérnek hozzá újságíró-igazolványt, de hát miért is kérnének. Amikor elváltunk, úgy kilőttem, hogy szerintem megdöntöttem valamilyen csúcsot 100 méteres síkfutásban, de hát valahol le kellett vezetni az érzelmeket. Egyszerűen alig hittem el, hogy sikerült, ott volt a kezemben a jegy, most már látni fogom A NŐ-t, megnyugodhatok. Meg is nyugodtam hát, írtam üzenetet I-nek, hogy megvan, bent leszek, majd immár töklazán, aznap számolatlanadik alkalommal visszatértem a Marlene Dietrich Platz-ra.

Ott azonban jött a következő csapás: a kiírás szerint sajtójeggyel csak hozzá tartozó személyi igazolvány felmutatásával lehet belépni, mivel a sajtós jegy akkreditációhoz kötött. Egyszerűen nem hittem el, hogy van egy érvényes jegy a kezemben, és nem fognak beengedni vele, úgyhogy az eset megoldását "nem sürgős"-nek minősítettem, és elnapoltam. Este fél 9-kor meglepően kevesen voltak a Berlinale Palast előtt, oldalt senki, de már állt minden kordon, és természetesen a bejárattal szemben, középen (mint kiderült, az egyetlen értelmes helyen) már letelepedett a helyi Meryl-klub, lepedőkre festett We ♥ you Meryl feliratok kíséretében. Készítettem is róluk egy képet, de a legjobb feliratot egy másik csoport követte el, akik az oldalkordonra szavaztak - viszont meglepő módon aztán nem terítették ki, csak akkor egyszer fellobogtatták némi ordítás kíséretében, az ott lévők nagy derültségére. Innen lehetett tudni, hogy akkor szinte még csak igazi Meryl-fanek álltak a terepen, a lepedőn ugyanis ez állt: Welcome to Berlin, Cinderella! :-)) Aki nem érti, az a megfejtéshez itt talál segítséget. Én aztán úgy döntöttem, hogy "szemben" jobb, mint oldalt, még ha kicsit jobbra vagyok is, 1-2 ember mögött, mert na, hátha. Pedig oldalt az első sorban álltam volna, és noha így is vagy 3 méter választott el Meryltől a sajtósok miatt, talán jobb lett volna a rálátás szöge, bár azt nem tudom, hogy effektíve a hivatalos fotósok tömegétől mit lehetett látni. Mindenesetre jó sok idő volt még hátra, elfoglaltuk magunkat az óriáskivetítő szemlélésével, és próbáltunk nem megfagyni. Nekem ez elég nehezen ment, mert egész nap kint rohangáltam, bár a Kramer közben némileg felmelegedtem, reméltem, ez kitart még két óráig. A kivetítőn többször is megjelent Meryl, ezt egyébként onnan is lehetett tudni, hogy a(z akkor még nem túl nagyszámú) tömeg minden alkalommal felsikított. :-) Annyira élveztem, hogy hasonszőrűek vesznek körül. Még a nálunk "ha jó a kedved, üsd a tenyered" szöveggel meghonosodott dallamos mondókát is átköltötték, és úgy szavalták, hogy "If you're a Meryl Streep fan clap your hands". :D

Végigfagyoskodtunk tehát másfél órát, én néhány pillanatban határon voltam, hogy nem bírom tovább, teljesen átfagytam, nem melegít, ha mozgok, ha ugrálok, ha elterelem a gondolataimat, de szerencsére idővel elkezdett gyűlni a tömeg, és némi meleget biztosított. Fél 10-től a fotósok is gyülekezőre vették, egy tévétársaság még interjút is készített a hardcore rajongókkal, kezdett élénkülni az élet, egyre nőtt a feszültség, majd befutottak az első elsötétített ablakú fekete Mercedesek. Előttünk haladtak el, jobbról a bejáratig, ott tették ki a vörös szőnyegre az utasaikat. Először mindenféle ismert német személyiségek érkeztek meg, akik számomra ugye ismeretlenek voltak, de nagy ováció fogadta őket, innen tudtam, hogy komolyodik a helyzet. Ekkor a kivetítő már "minket" mutatott, jobbára a lepedős Meryl-faneket. :) Leleplezték a tőlünk balra álló kamerát is, mindjárt jobban lehetett látni (korábban egy nejlont húztak a "fejére" a havas eső ellen). Kb. 21:55 lehetett, amikor megérkezett Phyllida Lloyd és Jim Broadbent, elindult a sikítozás, sejtéseim szerint részben azért, mert már érezni lehetett, hogy közeleg a célszemély (amivel nem kisebbítem Jim és Phyllida érdemeit, akik közül az elsőt imádom, a másodiknak meg mindkét eddigi filmjét, amit volt szerencsém megtekinteni tőle. :)).

És akkor egyszer csak megérkezett. Szürreális volt. :-) Persze próbáltam ágaskodni, de addigra a tömeg annyira összetömörült, hogy levegőt is alig lehetett kapni (Shakira-koncert 2., aki ott volt, tudja, milyen ez), konkrétan alig bírtam felemelni a kezem, hogy lőjek egy-egy random képet bele a vakvilágba, hátha egy legalább sikerül. Szerencsére Merylről sikerült, de csak egy, és az is csak "jó", tehát szépen lehet rajta látni, de azt nem mondanám, hogy éles, és pont így képzeltem el. Itt több képet nem tudtam csinálni, mert mint ekkorra már várható volt, felénk már nem jött el Meryl, a "középső" rajongói csoporthoz is le kellett lépnie a vörös szőnyegről, a sajtó képviselői meg mind ott voltak, közel a bejárathoz, tehát érthető volt, hogy távolabb nem fog jönni. Előttem úgyis kilométer hosszú objektívos gépekkel hadonásztak, inkább próbáltam elkapni néhány pillanatot élőben, és persze a kivetítőn folyamatosan követni Merylt (és a többieket is). Az oldalsó csoport egyszercsak elkezdett skandálni valamit (nem Me-ryl, Me-ryl volt, de vmi hasonló :P), ekkor Meryl már interjúkat adott, és miközben beszélt az egyik riporterhez, elkezdett a skandálás ütemére rugózni. :D Kitört persze a vihogás közönségkörökben, mivel már amúgy is jó volt a hangulat (tudatmódosítók nélkül, illetve csak egy, ámde igen hatásos tudatmódosítóval :)).

Aláírásra így nem is volt esély, de nem bántam, ekkor már az foglalkoztatott, hogy fogok beslisszolni a jegyemmel. Úgy éreztem, olyan nincs, hogy most veszik vissza tőlem a lehetőséget. Akárhogy is, de kidumálom magam (amiről egyébként tudom, hogy nem vagyok képes rá, de valahogy azt éreztem, fogalmam sincs, hogy, de muszáj bejutnom). 22:15-kor elkezdtem kihámozni magam a tömegből, hát nem volt egyszerű. Odajárultam a srácokhoz, és mutattam a jegyet, próbáltam nem nagyon lelassítani, hátha nem lesz szívük megtörni a lépteim ritmusát, de természetesen kérték az ID-t. Elmondtam, hogy egy barátom (sic!) adta ide a jegyét, mert ő nem tudott eljönni, és hogy megvette, kérem, ez egy érvényes jegy, nem is pluszban megyek, hanem valaki helyett, tessék engem beengedni. Erre ők, de hát sajtójegyhez kell az akkreditáció, sajnálják, nem lehet. Zöld jeggyel csak akkreditált tagok mehetnek be, rózsaszín jeggyel beengednének. Erre én, de hát kérem stb. stb. Kb. 2-3 percig folytattuk ezt a csehovi dialógust, mikor közölték, hogy beengedhetnek, de van még 4 ellenőrzés bent, nem fogok átjutni. Akkor összeállt bennem, hogy ez így esélytelen, elfordultam, és magamba zuhantam, de közben egyszerűen nem hittem el, hogy ez van. Kegyelemdöfésként még odajárult hozzám egy újságírónő, aki valószínűleg végignézte a jelenetet, hogy ha már így alakult, odaadnám-e neki a jegyemet, mert akkreditációja neki speciel van, jegye ellenben nincs. Néztem bambán a zöld papírdarabot, 22:20-kor, hogy ha én ezt most itt kiadom a kezemből, mindennek vége. Persze tudtam, hogy így sincs már esély, úgyhogy odaadtam neki - annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy borsos áron megszámítsam (ja, azt el is felejtettem írni, hogy D., a filmrendező nem hagyta ám, hogy pénzt adjak érte).

Nem is tudom, milyen állapotban voltam, amikor kifordultam a járdára, nem éreztem semmit, csak azt, hogy nincs még vége. És akkor megláttam ŐT. Ott lobogtatta a gyönyörű, rózsaszínű jegyet, végre az volt ráírva, hogy Iron Lady, szerintem a lottó ötöst nézném ilyen csodálattal vegyes hitetlenséggel, meg még legfeljebb az Isten lábát, ha egyszer megfognám. Többen megfordulnak a jegyet áruló hölgy körül, kérdezem, mennyi. Németül mondja, fünfcih ojró, most az egyszer, mióta megérkeztem, azt kívánom, bárcsak ne jól érteném, mondom, nem beszélek németül, mondja angolul, és imádkozom, hogy ne 50 legyen, pedig tudom, amit már két nappal előtte is tudtam legbelül, hogy debizony 50, amikor ennek ellenére nem váltottam elég pénzt. Mondtam magamban, ilyen nincs. Mondom neki is, hogy nagyon szeretném, de nincs összesen 50 euróm, nő flegmázik, kábé, hát ez van kisanyám, erről nem tehetek, tessék a jegyet 50 euróért! Persze mindenki hátrahőköl az ár hallatán, és nem értem őket, hogy akarhatnak egy jegyet annyira, hogy eljöjjenek érte a vetítés elejére a zimankóban, de annyira nem, hogy ennyit megérjen nekik? Persze ez nem az én problémám, morfondír kikapcs, teljes homály a fejemben, kapkodok, nem is tudom, van-e benne ráció, de kérdezem, tud-e itt valahol ATM-et. Kérdezzük meg azt az öltönyös biztonsági embert, ATM? Igen, ott a bevásárlóközpont alagsorában. (Imádlak, helyi Árkáááád!!!). Szuper. Nő hozzám: tényleg komolyan érdekel? Hát mondom mégis mit gondol, mi az úristent csinálok itt 22:22-kor még, ha nem? Mert akkor vár itt még 15 percig, rohanjak el pénzért. Mondom, 15 perc múlva Meryl már a poénjait fogja szórni ott bent, addigra bőven itt leszek. Nyúlcipő fel, Árkádba be, mozgólépcsőn le, és igen, ott van az automata. Futás közben cikáznak a gondolataim, utolsó pillanatban mégis beraktam azt a kártyát, amin van elég pénz, és elvben még használható is külföldön, de nem vagyok biztos benne, csak rohanok, kártya be, elfogadja, Pin, összeg - 50 euró, nem számolgatok, hogy mennyi van még nálam - vegye el a pénzét, danke schön, rohanás vissza, a nő már jön elém. Odaadom a pénzt, ő a jegyet, úgy mondom azt a Thank you-t, mintha az életemet mentette volna meg (végül is...), ő meg szerintem röhög a markába, hogy legombolt rólam 50 eurót, és még én hálálkodom. De aztán láttam, hogy ekkora rajongás láttán visszavett az arcából, és őszintén örült neki, hogy mennyit segíthetett (meg nyilván a kezében lévő ötvenes sem zavarta nagyon :)). Kb. 10 perc telt el azóta, hogy a srácokkal alkudoztam, erre repülök ismét, kezemben a rózsaszín jeggyel, és szinte elröhögöm magam, mekkora abszurd helyzet már, filmre kéne vinni, ahogy mondják, hogy de kérem, belépés csak rózsaszín jeggyel, én meg villámgyorsan ott termek, hogy jaj, pupákok, hát miért nem szóltatok előőőőbb, akkor nem zöld jegyet hoztam volna ám!! Simán átengednek, meg sem lepődnek, honnan újítottam be a jegyet, azt mondták, rózsaszín kell, hát van az is! És száguldok keresztül a vörös szőnyegen, be a liftbe, ott ellenőrzés, mondják, fel kell menni az ötödikre, ekkor van 22:31, liftből I-nek egy sms, csak ennyi: Bent vagyooooooook!!!!!!, de persze még jönnek sokan, nem vagyunk elkésve. Fent nincs hely, átirányítanak a bal oldalra, ott már van - kismilliomodik emelet, karzat, utolsó sor, de a legjobb hely, amit valaha valahol kaptam. Ráadásul fel lehet állni, kedvemre fényképezni, mert nem ülnek mögöttem, üvölteni, tapsolni (bár ezzel messze nem vagyok egyedül). Az érzelmi hullámvasút megteszi a hatását, bejelentik, hogy Meine Damen und Herren, Meryl Streep, én meg elbőgöm magam, mint egy ötéves gyerek. És olyan boldog vagyok, mint még csak egykezemenmegtudomszámolnieddighányszorazéletben.

Szerencsére a kivetítőn minden jól látszik, mert a kakasülőről az arcvonásokat nem lehet igazán kivenni (legalábbis nem az én vaksi szememmel). Innentől kezdve, amikor csak lehet, visítok és tapsolok, és senki még csak rám sem néz, pedig a többi fan a másik oldalon van, ott körülöttem csak én vagyok ilyen hangos. :) Akartam írni a díjátadóról, de azóta már megvan a videó, úgyhogy érdemes azt megnézni. (Ez most itt spoiler, videó megtekintése javasolt előtte, ami meg persze spoilerezni fogja, amit írok, mert nem lesz benne semmi új, de inkább így, mint fordítva. :)) Meg akartam többek közt említeni, hogy mennyire vicces volt Jake Gyllenhaal (akinek egyébként szintén erőteljes és hangos a rajongótábora, közvetlenül előttem :)), amikor arról beszélt, hogy Meryl gyerekként megrémítette, és hogy sült el a "közös" jelenetük a Renditionben, hogy Meryl megkönnyezte az álló ovációt, és hogy amikor nem akart szűnni a taps, bebújt a Berlinalés pult mögé, ahová követte őt a Berlinale igazgatója, hogy külön köszönetet mondott a rajongóinak, na meg az ő férjeiknek és barátaiknak, akik néha valószínűleg kénytelenek beülni egy-két filmjére (majd persze úgy jönnek ki, hogy hé, ez itt-ott egész jó volt! :-)), hogy a Bafta után külön fejezetet szánt a sminkesének, és megparancsolta neki, hogy álljon fel, és szokja csak a tapsot. Ide tartozik, hogy szuper közönségnek lehettem tagja aznap este, minden poént levettek az elsőre nem épp vidám filmként aposztrofálható Vasladyből, majd a végén tapsoltak is. Persze, ez nyilvánvaló volt, de bennem még mindig ütközik a tapsra való késztetés, és az, hogy a film végének a hangulata ehhez egyáltalán nem illik. Egyszerre hagynám, hogy folyjanak csak csendben a könnyeim, és ugranék fel, üvöltve, hogy bravó, bravó!!, Meryl parádés alakítása miatt. A taps egyébiránt kijárt a rendezőnek is, amikor kiírták a nevét, majd a sminkesnek. Azt hiszem, őt bőven kárpótolta ez az este azért, hogy Meryl elfelejtkezett róla a Baftán (na, nem mintha azt hinném, hogy neheztelt, de Merlyben egyértelműen érezni lehetett a tudatosságot, amikor így kiemelte az ő szerepét). A vetítés végén a stáb még egyszer színpadra vonult, egy utolsó ováció erejéig, természetesen azt is állva, majd elindultunk lefelé. Elég sokáig tartott lejönni az ötödikről, közben csodáltam a palotát belülről, és természetesen megálltunk lefotózni Meryl, Phyllida és Jim Broadbent frissen a falra kikerült és dedikált képét (ami sajnos az én gépemen elmosódott, mert ő időközben úgy döntött, hogy áttekeredik éjszakai üzemmódra, amiben nem képes normális képet csinálni, én meg nem vettem észre :( ). Kifelé már a főbejáraton jöhettünk, azért jól megálltam, és topogtam néhányat azon a helyen, ahol pár órával azelőtt még Meryl lépdelt, hogy megadjam a módját. Ténferegtem kicsit ott, hogy lehetőleg minden lábnyomába belelépjek. :-) Ezek után, hajnali 1 órakor fülig érő szájjal hazaszökdécseltem a havas parkon át, mint Micimackó (és Micimackó bizony fázott, mert addigra jeges szél kerekedett, és hullt a hó és hózott).

Hát, mondanám, "dióhéjban" ennyi a történet, de a fenti eposz legfeljebb egy génmódosított dió héjába férne bele. Életem egyik leghosszabb napja telt el, bár nem D-day, hanem a hangzás miatt legfeljebb B-day, de leginkább is M-day. D-dayem egyébként még lehet, csak ahhoz a francia ajkú nagyasszonynak kell elérhetővé tennie magát. Ehhez kapcsolódóan pedig az első tanulság az, hogy tájékozódni kell előre, mert az ilyen eseményeken rettentően szűk az idő- és a térkeret. Teljesen felesleges abban reménykedni, hogy az ember összefut a rajongása tárgyával, mert erre semmi esély. Meryl Streepek és Catherine Deneuve-ök nem rohangálnak az utcán, legfőképp azért nem, mert program van, amit szinte percről-percre kell követniük. Akkor és ott vannak jelen, máskor nem, a kínálkozó lehetőséggel kell tehát élni. A 2. tanulság az, úgy tűnik, valóban nincs szükségem okostelefonra, a történtek újabb ellenérvként szolgálnak. Persze, tudom én, hogy az élet idomul a műszaki fejlődéshez, és bizonyos találkozások a technikai csodák ellenére is létrejönnek, de ez alkalommal így jártam jobban. A 3. tanulság, hogy a könyöklést még gyakorolni kell, a vörös szőnyegen ugyanis legfeljebb az első sor ér valamit, annál hátrébb esélytelen a dolog, legalábbis 160 centinél.

A 4. és végső tanulság pedig az, hogy nem kell azon aggodalmaskodni, helyes-e, ha ennyire „elvetemülten” tudok rajongani. Amikor az utazásom előtti nap elmeséltem neki, hogy már napok óta nem alszom az izgalomtól, Á. azt mondta, milyen kár, hogy felnőve már semmiért sem tud úgy lelkesedni, mint gyerekként. És valóban, nem is emlékszem, gyerekkorom óta mikor örültem utoljára ennyire őszintén. Teljesen igaznak érzem, ha kimondom, boldog vagyok, hogy átélhettem ezt az élményt. Elképzelhető, hogy elfogadóbb lettem a boldogság fogalmával, de kezdek rájönni, attól, hogy valami nem élet-halál kérdése, még lehet ugyanolyan meghatározó, ha pedig az élmény pozitív, akkor még inkább.

Hálás vagyok a sok-sok itthon szurkolónak, rám gondolónak, I-nek és a filmrendező D-nek, akik nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre. :-) Ami nem sikerült, az 20 centire megközelíteni Merylt és aláírást szerezni. Na meg puszit. Az, úgy tűnik, egyelőre K. privilégiuma marad. De azok után, amiken keresztülmentem, úgy érzem, tökéletesen alakult ez a nap, és tény, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki.

Azok a bizonyos utak valóban kifürkészhetetlenek, hiszen ha akkor reggel abban az 5-10 másodpercben az én rendelésem is átfut az online rendszeren, bizonyára sokkal egyszerűbb, nyugodtabb és kevésbé fagyoskodó napom lett volna, egyúttal azonban feltehetően nem vált volna belőle életem leghosszabb és eddigi egyik legboldogabb napja (najó, talán ez utóbbi mégis :-)). Így viszont felejthetetlen volt, telis-tele élményekkel, érzésekkel, hangokkal, találkozásokkal, színekkel, amik bevésődtek az emlékezetembe. És hogy adjunk a keretes szerkezetnek, bizonyára a Columbo egy-egy részét is el lehetne intézni 10 percben, de akkor hová lenne az izgalom varázsa?

Whatever happens,

2012-02-12T20:53:00.005+01:00

she is my winner tonight. :-) ♥

...

AND SHE IS THE WINNER, TOO!! :-)))

Részleges munkavégzésre való alkalmatlanság

2012-02-12T14:48:00.007+01:00

A tudományos célokra felhasznált (aka kísérleti) állatokról szóló jogszabály zanzásított összefoglalásának fordítása közben félúton elbőgtem magam. Lelki szemeim előtt pici, puha, selymes szőrű, ölelgetni való egérkék futkároznak, és megszakad a szívem. Legközelebb azt hiszem, lelkiismereti okokból vissza kell utasítanom az ilyen munkát.

Suck it neeeeerds!

2012-02-11T13:10:00.006+01:00

Van jegyem a Kramer kontra Kramerre kedd este 6-ra, úgyhogy toll a fülébe annak, aki elhappolta előlem a belépőt a Meryles díjátadóra. Bőszen frissítgettem az oldalt, hátha véletlenül újra megnyitják a foglalást, és bár sajnos az esti ceremónia esetében ez nem jött össze, a Kramernél igen, éltem tehát a lehetőséggel, izibe'. Így is lesz Berlinale-élményem, és este 8-kor még bőven elkezdhetek keringeni a Berlinale Palast körül, hátha elcsípem a nőt vagy egy kóbor megmaradt jegyet. Sőt, hátha lesz a Kramer vetítésén a közönség soraiban valaki, aki megvette az esti jegyét, de sajnos nem tud elmenni, és boldogan megszabadulna tőle, akár még némi felárral is.

Jelige: Jegyüzérek ne kíméljenek.

Lankadatlan éberség!

2012-02-11T11:00:00.004+01:00

Nos, igen, ahogyan azt Rémszem Mordon professzortól már megtanulhattam volna, ez bizony jól jöhet, pláne akkor, amikor tudom, hogy versenyt fogok futni az idővel.

Voltam oly dőre, és elkövettem azt a hibát, hogy nem frissítettem a böngészőmet 9:59-től folyamatosan. Így a 10:00-kor megnyíló jegyfoglalás keretében 10:00-kor már nem tudták feldolgozni a leadott rendelésemet, majd még kétszeri próbálkozás után végül 10:02-kor a "Sold out" felirat díszelgett a Berlinale honlapján a jövő keddi Vaslady-vetítés mellett. Mondanám, hogy legközelebb, de legjobb számításaim szerint a tiszteletbeli Arany Medve Merylnek is csak egyszer jár ebben az életben, és azt most már kétségtelenül idén fogja megkapni.

Hát, így jártam. Marad a "vörös szőnyeg", ha lesz olyan.

Egyébként meg van egy szabad délutánom-estém Berlinben, Valentin-napon. Valaki?

Időjárás-jelentés

2012-02-05T19:36:00.001+01:00

-18 fok. Most. O.O

Update hajnali negyed 4-kor: -23 fok.

Komolyan, ilyen utoljára Helsinkiben volt.

Bukdácsolás

2012-02-05T11:53:00.004+01:00

Találó ez a Tumblr név. "The easiest way to blog", my ass... Komolyan, nem tartom magam teljesen műszaki analfabétának, és talán nem túl nagy elvárás, hogy ha a regisztrációhoz 3 szót kell megadni, akkor ne merüljenek fel rögvest a fiók létrehozása után hatalmas és (egyelőre) megoldhatatlan kérdőjelek. Hát de nem. A blogom címe nemes egyszerűséggel "Untitled", és SEHOL nem tudom megváltoztatni. Nem mellesleg a megadott nevem nem úgy szerepel az URL-ben, mint a többi tumblr-ezőé (vagy hogy toldalékoljam ezt), tehát a név nem maga a cím, hanem csak egy perjellel elválasztott aloldal. Fogggalmam sincs, mit lehetne tenni az ügy érdekében, de most igenis felmentem magam, mert konkrétan három szót kellett beírnom, tehát semmit nem nyomhattam félre. De a vérnyomásom már így is az egekbe szökött. Köszönöm a kiváló felhasználói élményt, kedves Tumblr. (Mellesleg ha BÁRKI olvassa ezt, és tudja a megoldást, plíííz, árulja el.)

Lazulás

2012-02-05T01:48:00.005+01:00

Ma este rendet raktam a fotóim között. Mindössze három órás művelet szükségeltetett hozzá, és immár kijelenthetem, hogy nagyjából egységes a mapparendszer, és a legtöbb sokszor szereplő képet is kitöröltem, hogy csak egy példányban legyenek meg. Képeket fordítgatni, átnevezni és rendezgetni igazán megnyugtató, kényelmesen üldögél az ember a számítógép előtt, közben lehet zenét hallgatni, és abszolút semmiféle agyi tevékenységre nincs szükség hozzá. Szinte üdítő. Ráadásul olyan gyöngyszemekre bukkanok, elképesztő, hogy már-már elfelejtettem a néhány évvel ezelőtti fényképeket, és most nagy vihogások közepette találok újra rájuk. Holnap ugyanezt a szortírozást 3D-ben kellene folytatni, de persze ahhoz már nem fűlik annyira a fogam. Azt nem lehet ülve.

The printed word?

2012-02-05T01:38:00.005+01:00

Odatévedt a pillantásom a blogom jobb felső sarkában pompázó nagyszerű ikonra, miszerint ünnepélyesen megfogadom, hogy nyomdafestékes formában olvasom az írott szót. Erről rögtön eszembe jutott, hogy nem is emlékszem, mikor volt utoljára könyv a kezemben. O.O Ráadásul megint jön az Economist-HVG-Valamilyen-egyenértékű-francia-újság kombóval jellemzett időszak, tehát olyan sok esélyt nem látok arra, hogy akármilyen formában szépirodalmat olvassak. Pedig annyi könyv vár türelmesen a sorára! Lehet, hogy holnap mégis nekiállok egynek, Economist ide vagy oda.

Mekka

2012-02-04T21:45:00.001+01:00

Van a Kalifának egy csokival bevont termékcsaládja, azaz különböző szárított gyümölcsök nyakon öntve ét-, tej- és fehércsokival. Stílusosan valamennyi "keleti" városokról kapta a nevét, úgymint Alexandria, Mekka, Medina és hasonlók. Az utóbbi időben rászoktam a Mekkára, ami nem más, mint étcsokival bevont datolya, és valami mennyei (nem mellesleg ez az egyetlen, amit megehetek a választékból, lévén ez az egy étcsokis :)). Érdekes viszont, hogy csak ebből állandóan készlethiány mutatkozik kedvenc Angliából hazánkba származott hipermarketünkben, míg a többiből Dunát (vagy Nílust) lehet rekeszteni. Gondoltam, néhány hónap alatt rá lehet jönni, hogy ha nagyobb rá a kereslet, mint az aktuális kínálat, hát többet kell rendelni, de valamiért az illetékeseknél még nem ütött be ez a felismerés.

Lényeg, hogy ma este éppen belefutottunk egy majdnem tele dobozba, hát be is pakoltam rögtön négy csomaggal, ínségesebb időkre. Persze a szokásos módon már a parkolóból kifelé kanyarodva bontottam is fel az elsőt (hiába, az elvonási tünetek), és láss csodát, egy olvasztott csokiban szív alakúvá egyesült datolyapár akadt a kezem közé. Simán elmegy elő-Valentin-napi kiadásnak. :-)) Készítettem róla képet is (és csak azután faltam be :)).

Itt kicsit olyan, mint egy meghasadt szív... Nesze neked Valentin-nap. :-)

Mi kell a férfinak?

2012-01-29T19:24:00.002+01:00

Ártatlannak látszó, a fiatalok öltözködéséről szóló cikket linkeltek be face-en, amit kivételesen elolvastam, mert kíváncsi voltam, mit mondanak erről a szakik (mivel már nem érzem magam a "fiatal generációhoz" tartozónak, kívülállóként szívesen hallom más nézeteit a témában). Ezzel a részével nem is volt gondom, ellenben a szövegben belefutottam egy fiatalember hozzászólásába (és azonmód fenn is akadtam rajta), akit a témában érintettként (mint fiatal pasi) idéztek. A bekezdés érdekessége, hogy a nőket tisztelőnek álcázott, valójában viszont kegyetlenül hímsoviniszta és ezért végtelenül cinikus kommentről van szó (aminél nem tudom eldönteni, hogy az-e a szomorúbb, ha az illetőnek fogalma sincs, mit mondott, vagy az, ha direkt így fogalmazott).

Íme a kérdéses szakasz:
Gábor, mérnök (25 éves): "A csajok sokszor túlzásokba esnek a külsejüket illetően. Én jobban kedvelem, ha valaki stílusosan és ízlésesen öltözködik, mintha mindenét kirakja a kirakatba. Persze egy ilyen nőt én is szívesen lefektetnék, de tuti nem mutatnám be a szüleimnek. Ha egy nő egyensúlyban van önmagával, azt feltűnő cuccok nélkül is észreveszik, és a haverjaimnak is inkább a szerényebb, visszahúzódóbb csajok jönnek be."

Már eleve lehidalok attól a mérhetetlenül leegyszerűsítő hozzáállástól, hogy vannak azok a lányok, akik kiteszik, amijük van, és ezzel szemben ott vannak a "szerény visszahúzódók". Agyam eldobom az ilyentől. Komolyan, hol él vagy milyen lelkivilággal van megáldva az, aki így látja a világot? Jómagam például nem vagyok "szerény és visszahúzódó", ellenben úgy érzem, rendelkezem némi intelligenciával és tudok disztingválni, ergo a közösségi oldalakon nem tarkítom az adatlapomat a bugyis-melltartós képeimmel (hanem azokat megtartom magamnak, meg annak, akire tartozik). Mert ugye léteznek különféle árnyalatok a zárdaszűz és a ribanc között, csak úgy mondom.

Másrészt amiért tulajdonképp nem csak elképeszt, de fel is háborít ez a beszólás, az mindaz, ami mögötte van (hehe, I. most olvasta el, mert átküldtem neki. Rövid, de velős reakciója: "pffffffff, a sötétbaromállatja". :-) Asszem, vette a dolgot :P). Merthogy hősünk a maga érett 25 évével és önmagával borzasztóan megelégedve konstatálja, hogy ő és a haverjai is a szerény, visszahúzódó lányokat preferálják az amúgy d***ni igen jó cicamacákkal szemben. Namármost, az ösztönöm azt súgja (bár tévedhetek, ez kétségtelen), hogy ha megkérdeznénk, szerinte ez a mondata pozitívan festi-e le a nőket, valószínűleg bősz igennel válaszolna, hiszen csupa elismerés minden szava. Hát lóf****t. Tulajdonképpen azt fogalmazza meg (és erről feltehetően lila gőze sincs, és akkor az még a jobbik eset), amit majd 15 év múlva feltehetőleg a gyakorlatban is alkalmazni fog: hogy vannak a feleségek és vannak a szeretők. Hogy ez a nők két külön kategóriája, és az egyik jó arra, hogy "bemutassam a családnak" (lásd később: főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyereket, biztosítsa a családi hátteret, "ízlésesen és stílusosan" megjelenjen), a másik meg arra, hogy "lefektessem" (lásd később: lefektessem).

De a legjobb, amikor mindezt még megfejeli azzal az önjelölt életmód-tanácsadó dumával, hogy a lényeg a belső egyensúly meg a kisugárzás, és akkor úgyis észrevesznek. Mármint kik? Akik d***ni akarnak majd, vagy akik be akarnak mutatni a családnak? Mert ugye, ha a korábbi eszmefuttatásból indulunk ki, ez egyáltalán nem mindegy.

Freud vajon mit mondana?

2012-01-27T11:06:00.003+01:00

Idén már negyedszer álmodtam, hogy terhes vagyok. És még mindig január van!

Komolyan, ha lenne okom aggódni, akkor most már elkezdenék...

Dívák

2012-01-22T01:24:00.006+01:00

Ők taroltak az idei névnapomon. Audrey-s szatyor (igazából táska), csodás zöld árnyalatú Audrey-s papírtasak (csak a szatyron lévő képet találtam meg, de az egész ilyen zöldben pompázik), Audrey-s poháralátét, Marilynes bögre és Piaf gyűrű panyizsuzsitól. A két ajándékozó egyébiránt egymástól teljesen függetlenül válogatott. :-)) És Audreyból volt még egy, nevezetesen francia, Tautou vezetéknévvel, ugyanis megkaptam a Mosás, vágás, ámítást DVD-n. Külön öröm, hogy azt igazándiból Nathalie miatt nézem (aki bár még él, bőven beillik a sorba. :-)).

All by myseeeeeeelf...

2012-01-16T21:21:00.004+01:00

Hát, ez is eljött. Bár még sok a munka, annyira nem fogom fel. Meg igazából normális ez az állapot, nem? Mindenki egyedül lakik. Illetve legalább egyszer életében mindenki lakik egyedül. Mire pedig ezt az életkort betölti, már mindenképpen. Teljesen egyedül. Rá kellett jönnöm, hogy noha néhány időszak az életemben már ezt az illúziót kelthette, valójában nekem ilyen még sosem volt. Fura, mert rossz és jó is egyben, egyszerre kicsit szomorú és végtelenül izgalmas. Persze I-vel továbbra is chatelünk gmailen, mégis valami megváltozott. Ez volt a cél, tudom én, de akkor is meglepő, hogy máris, hogy csettintésre minden átalakul, hogy csak ennyin múlik. Most már minden szobában nekem kell felhúznom a redőnyt reggel, különben egész nap leengedve marad (mint például ma is :-)). A postaláda-rutin legalább nem változott, azt eddig is csak én ürítettem, lévén nem volt két kulcsunk, és amikor idejöttünk, még minden filléren spórolni kellett, amit nem volt feltétlenül szükséges kiadni. A postaládakulcsot ebbe a kategóriába száműztük.

Kíváncsi vagyok, mi jön most. Olyan érzés van bennem, mint amikor először mentem külföldre lakni, csak az a különbség, hogy most egy helyben maradtam. Mohamed és a hegy esete, ugyebár. Azért minden nehézségével együtt igazán jól esik, hogy végre a hegy jön elém, hogy ha már meg kell mászni, legalább felépíteni nem nekem kell előtte. Ez határozottan az újdonság erejével hat, és kellemes ráébredés. Bridget Jonesszal ellentétben azt hiszem, most éppenhogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha már így adódott ez a helyzet. Csak amíg megtapasztalom, hogy milyen, kiélvezem, megszokom, és ráunok. Igen, pont addig.

Halogatás az élet megrontója

2012-01-13T17:10:00.005+01:00

Átestem a tűzkeresztségen, eladtam ma Vaterán egy matracot (az egyiket a háromból, amit kipróbáltam, nem volt jó és még mindig itt boldogított). Hónapokig halogattam, hogy feltöltsem a képeket és meghirdessem, mert ugye nem tudtam, mivel jár, és akkor sokkal könnyebb meggyőzni magam arról, hogy lehet, hogy órákig tart, tehát épp most nem fér bele. Na, mondjuk annyira egyszerű nem is volt, ellenben már a második nap megvette valaki, és ma, vagyis a harmadik nap el is vitték. Ha tudtam volna, hogy ez ennyire simán megy, már régesrég rávettem volna magam, nem kellett volna itt tologatnom jobbra-balra, és nem hátráltatta volna a pakolást. No, de minden jó, ha jó a vége, lehet, hogy megpróbálom ezt még néhány feleslegessé vált holmival, és vérbeli kereskedő válik belőlem.

I heart London

2012-01-11T01:10:00.003+01:00

Rendes képet nem tudok este készíteni, viszont ilyen csodákra mindig lehet számítani a kis gépemtől. :o)

B.Ú.É.K.

2012-01-01T02:40:00.002+01:00

:-)

Nézőpont kérdése

2011-12-22T11:30:00.003+01:00

Ami még hátravan: ajándékvásárlás, ajándékkészítés, favásárlás, takarítás, sütés, fodrász, kozmetikus.

Ami kész: váltottam ki laktáz enzimet.

Felkészültem a karácsonyra.

Cath megérkezett...

2011-12-18T23:15:00.004+01:00

végre a falamra is. Több mint egy éve várta türelmesen, feltekerve a sorsát, amely most utolérte. Gyönyörűen pompázik a szobámban, és sugárzó tekintettel őrködik a történések felett. :-))

Szilveszter éjjel

2011-12-16T16:43:00.004+01:00

Nem romlott el az időérzékem, de a filmforgalmazóké egy picit elcsúszott, így már tegnap megtekinthettük a moziban az azonos címet viselő alkotást. New York iránti olthatatlan vágyam ideig-óráig történő csillapítására pont tökéletes volt.

Néhány tanulság:

A Nathaniel által (méltón) csak La Pfeifferként emlegetett hölgyemény két pillantásával a film első 2 percében lejátszotta a színről az összes többi színészt, amikor pedig őket még nem is igazán láthattuk. Mintha egy nehézsúlyú keveredett volna a pillesúlyú mezőnybe.

Hatalmas meglepetésként viszont Zac Efron felnőtt a feladatához, pont neki sikerült megugrania a Michelle által állított lórácsot (és kivételesen ebben a jó szinkron is segített).

Az utóbbi évek tapasztalataitól teljességgel eltérően egészen vállalhatóra sikerült a szinkron, néhány helyen (legfőképp La Pfeiffer, De Niro és Efron - azaz Kovács Nóra, Reviczky Gábor és Markovics Tamás) még akár remeknek is mondanám.

Sajnos az egész film felemelő jellege ellenére még én is konstatáltam azokat a hibákat, amelyek miatt az imdb-s értékelés már az 5/10-es lélektani határon is alulbillent. A forgatókönyv egész szerkezete, meg aztán egy-egy jelenet is ordítóan koppintja a Love Actually-t (keretes elmélkedés a szeretet [illetve itt a szilveszteri ünneplés mint a szeretet egyetemes megnyilatkozása] fontosságáról, sok-sok egymásba kapcsolódó történetszál, megérkeztem a buliba, de máris mennem kell az ottmaradók nagy-nagy csalódására stb.), és ez annál is rosszabbul sül el számára, mivel még jobban kiemeli a két alkotás színvonala közötti óriási különbséget. A Love Actually egész egyszerűen egy másik kategória (és ráadásul ő volt előbb!). Itt a párbeszédek sokszor klisészerűek (pedig ez engem annyira nem szokott érdekelni, ha amúgy megérint a mondanivaló, de itt néha emiatt nem tudott), illetve a nagyobb baj talán az, hogy az egyes történetszálak maguk is gyakran "been there, seen it" jellegűek, teljesen kiszámíthatók. Kiemelkedik a már említett Pfeiffer-Efron páros minisztorija, ami a legeredetibben megírt, legérdekesebb (és a legjobban kivitelezett) az összes közül.

A klisék megkoronázása Sofia Vergara szerepe, aki a szenvedélyes, kissé tenyeres-talpas, dúskeblű latina figuráját alakítja (mert hát mi mást?). Ez persze önmagában még nem lenne gond, ám azokkal a mondatokkal, amiket a szájába adnak, teljesen belefullad a közhelyekbe. Pedig aki nézi a Modern Családot, az tudja, hogy Sofia irtó tehetséges, és vérbeli komika.

Aranyos az újévi babáért járó pénznyereményért küzdő két mindenórás kismama is, meg persze a férjek, akik a fájások megindulása után versenyzés terén átveszik a stafétát a nőktől (nekik ekkor értelemszerűen már kisebb gondjuk is nagyobb a pénznél).

A valamilyen keleti országban (Irak, Afganisztán stb.) szolgálatot teljesítő katona és felesége skype-os (és természetesen rendkívül könnyes) "Boldog új év"-kívánsága egyáltalán nem érint meg. Pedig tudom, hogy ez számukra hétköznapi valóság, mégsem megy. Már a Bombák földjén is emiatt hagyott hidegen - végigizgultam, mert tökéletesen megcsinált film, de nem jutott közel hozzám.

Bon Jovi egyre inkább úgy néz ki, mint G. Komolyan, már csak a fekete haj hiányozna... ááááá.

Lea Michele ismét csak ugyanolyan, mint eddig mindenhol, ahol láttam, bár mentségére legyen mondva, megint a fiatal-és-rendkívül-tehetséges-vagyok-adjanak-nekem-egy-esélyt-mert-lehengerlem-a-közönséget énekesnő szerepét kell eljátszania. Viszont még mindig valóban rendkívül szépen énekel. :)

És hogy valami jót is mondjak: azért egészében véve a film kellemes kikapcsolódás, sokszor vicces, végül felemelő, és az első észrevételem ellenére felvonultat néhány igen jó színészt és alakítást (De Niro, Hilary Swank, Halle Berry, Jessca Biel, Sarah Jessica Parker, Josh Dushamel stb.). Ráadásul a Pfeiffer-Efron-féle részért már önmagában is érdemes megnézni. Na meg persze a legfontosabb szereplőért, aki nem más, mint a Nagy Alma, azaz New York.

Még nincs is késő egy spontán New York-i szilveszterhez... :)

...

2011-12-16T14:55:00.005+01:00

Milyen érdekes állatfaj az ember. Csak annak az egynek nem írok, és nem kérdezem, él-e, hal-e, aki nagyon számít. Persze tudom, ha kicsit is több esélye lenne annak, hogy ott volt akkor a helyszínen, azért rávenném magam, de hihetetlen, hogy még mindig vacillálok. Vagyis hogy már megint. Miért nem természetes, hogy ha ilyesmi történik, érdeklődöm? Vagyis miért nem érzem annak? És már soha nem fogom? Hová vezet ez az egész?

Mad World

2011-12-15T17:16:00.003+01:00

Te jó ég, most olvasom, hogy két napja Liege-ben egy ámokfutó belelőtt a tömegbe a St-Lambert téren, majd magával is végzett. Mivel épp most zajlik a karácsonyi vásár, és hagyományosan tele a tér standokkal és nézelődőkkel, majd' 70-en (nem is, mint hallom, több mint 120-an) megsebesültek, hárman pedig meg is haltak. Két gimnazista és egy idős nő. A támadó magát is felrobbantotta egy gránáttal, de az nem számít... Tudom, hogy a "rosszkor, rossz helyen" éppen attól az, ami, hogy bárhol és bárkivel megtörténhet, mégis sokkal jobban szíven üt, hogy azokat az utcákat látom vértől áztatva, ahol egy évig éltem, és nap mint nap jártam, és ahol még most is megfordulok néhanapján. Ráadásul teljes sokkhatás alatt olvastam, kik az áldozatok, hiszen akár ott lehetett volna valaki azok közül, akiket ismerek és akik fontosak nekem. Szerencsére nem, de a rengeteg sebesült között még akár lehet is. Egyszerűen nem fogom fel. Az ilyen agyontraumatizált szerencsétlenektől pedig senki, de senki nem tudja megvédeni a világot. Egyszer csak fognak egy halom fegyvert meg lőszert, és se isten, se ember.

:'-(

Függöny!

2011-12-04T16:10:00.005+01:00

Igen! Több mint három hónap teljes ablakos transzparensséget követően végre felapplikáltam a karnisra az időközben elkészült függönyömet. Yaay! Nem tudom, hogy bírják az északi országokban, szinte a zsigereimben érzem a megkönnyebbülést, hogy végre nem lehet premier plánban belelátni az életembe. Ráadásul teljesen más hangulatú így a szoba, ezért inkább függönypárti maradok.

Persze dögfáradt vagyok, és már egész nap dolgoznom kellene (kellett volna), de 3500 szó átnézése után kidőltem. Erre most rá kell még aludnom, és fogalmam sincs, hogy indítom el holnap a nagyüzemet. Jó lenne kipihenni ezt a nyolc nap aktív gyógyulást...

Those actors... :-)

2011-12-02T15:08:00.003+01:00

Lábadozásom jegyében Inside the Actors Studio felvételeket nézek. Ezek egyórás beszélgetések a Pace Universityn, színésztanoncok részvételével és a rendkívül brit nevű, de egyébként amerikai James Lipton vezetésével. A filmrészleteket szerzői jogi okok miatt kivágták, így általában 40-45 percesek a videók, és elképesztően érdekesek. Végigveszik benne az adott színész egész pályáját, én meg itt ülök, és csodálkozom, hogyhogy még ennyi mindent nem láttam? Akarom őket, most azonnal. Jodie Foster, Julianne Moore és Laura Linney volt soron, illetve utóbbit most nézem. Komolyan meg kell szereznem ezeket a filmeket, egy csomó teljesen alap, el sem hiszem, hogy még nem láttam őket. Kell (random sorrendben): Boogie Nights, Stand By Me, Safe, Tales of the City, Magnolia, The Big Lebowski, Surviving Picasso, Taxi Driver, Oscar and Lucinda, Primal Fear, Vanya on 42nd Street, Shortcuts, Cookie's Fortune, The Accused, John Adams, Kinsey.

OMG, az imént hangzott el:
Lipton: "You said on several occasions about actors that 'there are those of us who are good and there are the touched ones. The ones who live on another planet'. Like who?"
Laura: "Meryl." (Azzal a hangsúllyal, mintha erre a kérdésre ez lenne a világon az egyedül elképzelhető válasz.) "Merly Streep, I think. Daniel Day-Lewis, Judi Dench, Sean Penn." :-) Laura, imádlak! :)

Hell yeah...

2011-11-29T16:59:00.003+01:00

via don't call me mudblood

Nem mondom,

2011-11-28T15:57:00.006+01:00

hogy nem élvezem az ágyban fekvést és a henyélést (már amennyire eddig henyélhettem) de jó lenne már picit jobban lenni. Gyógyulni csak úgy poén, ha második nap az embernek már nincs láza, csak fekszik és csupa élvezetes dolgot csinál, úgymint tévézés, evés, alvás, facebook, blogírás, zenehallgatás és hasonlók. Mondjuk mióta ágynak estem, megnéztem négy kosztümös filmet, ezt a részét legalább kipipálhatom.

Most pedig hallgatok egy kis Nolwennt. Tudományosan bizonyított, hogy a hangjának terápiás hatása van, és bár biztos vagyok benne, hogy a kísérletben nem hörghurutos emberkék vettek részt, nyilván ilyen esetben is segíthet. :)

Dögrovás

2011-11-26T12:52:00.001+01:00

Dögrovás.

Metamorfózis

2011-11-24T01:03:00.003+01:00

Valamelyik nap a facebook, felismerve, hogy nemsokára születésnapom lesz, oldalt a reklámok között megjelenítette ajánlatként Lakatos Márk "átalakítását", amit e jeles alkalomból kedvezményesen vehettem volna igénybe. Nem éltem a lehetőséggel, ellenben az eset elültette a bogarat a fülemben (vagyis inkább felébresztette a néhány hónapja ott alvó bogarat), hogy nem is lenne hülyeség egy ilyet kipróbálni.

Legfőképp azért, mert most még elképzelhető, hogy szuper ruhákkal, sminkkel, frizurával és kellő mennyiségű photoshoppal készülhetne rólam olyan fotó, amire büszke lennék, csak úgy, mert ma ez már nem csak a címlaplányok kiváltsága. Másrészt azért is izgatja a fantáziámat ez az egész, mert tudom, hogy hozzáértők olyasmit tudnának kihozni belőlem, amit én magam - ügyetlenségem, laikusságom és olyan praktikus korlátok okán, minthogy nem lehetek saját magam fodrásza - nem tudok. Valójában még kifesteni sem tudom magam rendesen, úgy istenigazából. Általában megmaradok a szemceruza-szempillaspirál-javítórúzs háromszögnél, szájra csak Body Shopos ajakápoló (nyami), aztán slussz. Mindennek felapplikálása naponta legalább 3,5 percet vesz igénybe, ha alapozót is teszek, akár 5 perces is lehet a művelet. És rájöttem, azért nem akarok rá több időt szánni, mert azzal sem érnék el jobb eredményt. A szemhéjfestéket nem is erőltetem, I. a sok-sok évi színpadi sminkelési tapasztalatával néha kezelésbe vesz, ha épp egyszer nem úgy készülünk pl. színházba, hogy már megint el vagyunk késve. De általában egyébként el vagyunk, így a legtöbbször ez a lépés kimarad.

Hajtéren sem jobb a helyzet, kaptam gyönyörű szép Remington sütővasat, képtelen vagyok vele megcsinálni a a saját hajamat. Az ujjaimat már kétszer leégettem vele, de a hajam még egyszer sem lett igazán olyan, amilyen az oktatóvideóban szereplő lányoké. Igaz, ott egy mesterfodrász ügyeskedik a fejükkel, tehát megint csak a külső segítség a titok nyitja. Persze elképzelhető, hogy ha gyakorolnék picit, jobban menne, de hát még éles helyzetben is alig tudom rászánni a szükséges időt. Marad tehát az a megoldás, hogy rábízom magam valaki(k)re, legalább egyszer, és külön programmá avatom az átalakulást, amit aztán jól le is dokumentáltatok, hogy meglegyen az utókor számára, lám, ilyen is voltam (vagy lehetnék). Egyáltalán, jó lenne csak úgy becsukni a szemem, és pár óra múltán észrevenni, hogy néhány jótündér széppé varázsolt. Vagy legalábbis kihozott belőlem olyasmit, amit én nem feltétlenül látok magamban. Mert a legjobb része a dolognak az átlényegülés - hogy a végeredmény bármi lehet, és éppen nem kell, hogy hasonlítson arra a képre, amit megszoktam magamról.

Egyébiránt viszont nem tudom, mibe kerül egy ilyen akció, de azért felírom a kívánságlistámra. Télapó, hallod? :)

Haha,

2011-11-22T02:26:00.004+01:00

a word csodás funkciójának köszönhetően sima kereséssel pillanatok alatt megtaláltam az előző posztba keresett idézetet tartalmazó fájlt, amiről már fogalmam sem volt, milyen formában létezik a gépemen (if at all). Aztán utólag látom, hogy a "questa notte" keresőkifejezésre találatként kiadta az egyik EP-s jegyzőkönyvet is, amiben eredeti nyelven szerepelnek a felszólalások. Hiába, minden út Belgiumba vezet. :-)

...

2011-11-22T02:21:00.001+01:00

Ja, és egy kis nosztalgia. Csak mert ez is ma, sok-sok-sok-sok-sok éve.

"Questa notte il tempo è cambiato, da est è scezo il vento, in poche ore ha spazzato via tutte le nubi."

Tik-tak

2011-11-22T00:22:00.001+01:00

Eggyel tovább ugrott a számláló. De legalább jól éreztem magam, miközben ugrott. :)

Suis-je gentille?

2011-11-18T00:57:00.001+01:00

A franciásoknak - lévén a csoport már a kezdetektől, azaz két éve együtt van - saját levelezőlistájuk van, amihez a minap engem is hozzáadtak, így az éterben is teljes jogú taggá váltam. :-) Visszaolvasgattam néhány üzenetet, hogy mégis mi az, amit érdemes a levlistán közölni a többiekkel, és nagy vidámságomra láttam, hogy az egyik csoporttag, aki az első órára betegség miatt nem tudott eljönni, hangot adott abbéli reményének, hogy "az új lány kedves lesz". No, majd hétfőn meginterjúvolom, meg van-e elégedve a kedvességemmel. :)

Most azon gondolkodom, hogy megosztom ezt a videót. Tegnap mutatták facebookon, és különösen tetszik benne, hogy a macaron fontos alapszókincsként szerepel. :)

Státusszimbólum

2011-11-14T14:27:00.000+01:00

Ez jutott eszembe valamelyik nap, amikor egyetlen 3 megállós oda-vissza villamosút során három ugyanolyan Fila-táskával találkoztam, mint ami az én vállamon átvetve is lógott, plusz egy másfajtát a villamos ablakából szúrtam ki valakin. Az utóbbi időben a Fila valamiért "ciki" lett. Az oka pedig az, hogy a Tesco hűségprogramjában több hónapon keresztül igen jutányos áron lehetett hozzájutni különféle darabokhoz, és hirtelen mindenkinek ilyen lett. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy egy ilyen akcióval, ami valójában épp a márkát volna hivatott népszerűsíteni, egy viszonylag magas presztízsű brand tulajdonképpen elvágja maga alatt a fát. Legalábbis egy kis időre, és egy kicsit mindenképp. De miért is?

A Fila továbbra is az, ami eddig volt: jó minőségű és szerintem tetszetős cuccokat gyárt, amiket nem csillagászati, de azért "márkás" áron kínál. Jómagam például korábban épp az árfekvés miatt nem vásároltam Filát (sem), már ami a táskákat illeti (mert ugye egyéb sportfelszerelésre és sportruházatra nem igazán volt szükségem :)). Ebben az akcióban viszont bevallom, én is elcsábultam, nem utolsósorban azért, mert az oldaltáska, amit végül megvettem, praktikus, csinos, kellően uniszex, így feldíszítve az Eiffel-tornyos kulcstartómmal egészen a magam képére formáltam. És amikor már elkezdtem volna örülni, hogy végre van egy sportos jellegű táskám, amibe rengeteg minden belefér, mégsem elefánt nagyságú, amit mindenhez fel tudok venni (mert fekete), és ami sokáig bírni fogja velem a gyűrődést, arra leszek figyelmes, hogy akárhányszor felveszem, szembejön velem pár ugyanolyan, de ami még furcsább, hogy bizony ez zavar. De miért? És miért van az, hogy azért, mert így több ember jutott hozzá ezekhez a termékekhez, hirtelen megváltozik az egész márka közmegítélése - rossz irányban? Elképesztő, mennyire önkényes az öltözködés terén a "ciki" és a "menő" kategória kialakulása. Hogy az egyik minden racionális érvet nélkülözve átcsaphat a másikba, holott maga a termék mit sem változott. Érdekes, miért "gáz" és nem inkább érték az, hogy egy 13 éves kissrác ugyanúgy hordhat egy táskát, mint mondjuk a 20 éves lány, aki sportosan öltözködik, vagy én, aki rohangálok vele a városban - persze más-más összeállításban, másfajta kiegészítőkkel, és másféle (vagy épp semmilyenféle) díszítéssel.

A "Fila" egyik pillanatról a másikra jelenség lett, és bár azt szokták mondani, a felhang mindegy, a lényeg az, hogy beszéljenek az emberről, nem vagyok biztos benne, hogy ez egyértelműen jót tesz a márkának. Én a magam részéről éppen az ominózus villamosút után döntöttem el, hogy mostantól a saját értelmezésemet alkalmazom, és azért sem fog zavarni, ha szembetalálkozom vele máson. Elvégre a kulcsszó az önkényesség. A "ciki" éppolyan önkényes, mint elhatározni, hogy márpedig "nem ciki", akkor tehát elhatározom, és ez ilyen egyszerű.

A Tesco újabb akciójában Tefal-termékekért lehet pontot gyűjteni, és mivel épp össze kellene szednem némi hozományt :P, hát nem is jöhetett volna jobbkor ez a lehetőség. Valójában pont az indította el a fenti gondolatmenetet, hogy a nyakam teszem rá, bármennyi háziasszonynak lesz is Tefal serpenyője, azért senki sem fog kinézni, ha nálam is olyat lát. Hát nem érdekes, hogy működik a világ? Annyi biztosan megállapítható, hogy a főzőedénymárka nem számít státusszimbólumnak. Vagy lehet, hogy ahhoz más körökben kellene mozognom.:)

11/11/11

2011-11-11T16:50:00.001+01:00

Még jó, hogy van facebook, így legalább értesülök róla, milyen jeles nap ez a mai. Mindenki azt kérdezi, mivel ünnepeljük meg ezt a soha vissza nem térő (akarom mondani kizárólag száz év múlva visszatérő) alkalmat. Az, hogy nem dolgoztam, és vettem egy Bruno Banani táskát 40%-os áron, meg egy szürke gyapjú franciasapit és szintén szürke gyapjú miniszoknyát, ünneplésnek számít? Azt hiszem, az első tétel mindenképp. :)

Nem terveztem el előre, de spontán úgy döntöttem, kimozdulok, és épp belefutottam a Joy vásárlási lázba. Ha már pedig így történt, bóklásztam kicsit, és nagy örömömre találtam végre lila - sötét, padlizsánlila - színű táskát, amit olyan régóta keresek. Csinos, nincs teleütve szegecsekkel, meg teleszórva csillámmal, elég nagy, de nem túlságosan, és legfőbb előnye, hogy félár mínusz 20%-ért jutottam hozzá. Ez egyébként csak azért fontos, mert nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a 11 ezer forint egy táskáért még mindig messze túlmegy a lélektani határon. A mai viszont igazi rátalálás volt, úgyhogy nagy mázli, hogy a fentiek az anyagi lehetőségeimre is gondoltak. :D

Egyébként visszatérve az elejére, tényleg van, aki bármit másképp csinál ma a dátum miatt? Elvben tudom, hogy különleges ez a nap, mégsem érzek semmit. Vajon kellene? Az például eszembe sem jutott, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor az óra 11 óra 11 perc 11 másodpercet mutat... Egyelőre talán inkább csak örülök, hogy szabaddá tettem magamnak ezt a rendkívüli napot.

Cukorból van

2011-11-05T11:09:00.003+01:00

Ez a videó kétségtelenül, méghozzá rengetegből. Bámulatos, mire képes az emberi kreativitás, na meg a türelem. :) Kina Grannis dalához majd' két évig készítették stop-motion technikával a klipet, 288 ezer "jelly bean" cukorka felhasználásával. A jelly bean art ma - mint megtudtam - már fogalom, művészi vénával (és feltehetőleg birkatürelemmel) megáldott alkotók készítenek mindenféle képeket cukorkából. A neten a legtöbb találat portré, ami mögött nem tudom, van-e valami művészi megfontolás, mindenesetre ezek az igazán látványos művek.

A videóhoz készült werkfilm is, két év alatt minden bizonnyal bőséges anyag gyűlt össze hozzá. Érdemes azt is megnézni, majd az ismeretek birtokában visszanézni a klipet. Egyszerűen zseniális, az eredmény legalább annyira, mint az ötletek, amelyekkel megvalósították. Ami még a cukorkarakosgatásnál is jobban lenyűgözött, az az, hogy az énekesnő is valóban része volt a stop-motionnek, vagyis a szájmozgása is cca. 2300 képkockából áll össze. Ha belegondolok, hogy egyesek még folyamatos videón sem tudnak normálisan tátogni, csak azt mondhatom, chapeau. Még jó, hogy nem abban a korban van, amikor másfél év alatt sokat változik, mert ha azt vesszük, hogy két adott képkocka "felvétele" között több hónap is eltelhetett, itt aztán minden filmnél fontosabb volt a continuity. :-)

Oui, je parle...

2011-11-04T01:52:00.001+01:00

És végre! Öt éve készülök erre, most bekövetkezett: francia tanfolyamra járok. :-) Pontosabban szólva bekönyörögtem magam egy B2-es szintű csoportba, és bár a tanár azt mondta, haladjak inkább át a pénteki nyelvvizsga-előkészítőbe, sikerült meggyőznöm, hogy bőven van még mit tanulnom, és ne kényszerítsen rá, hogy tesztekért otthagyjam a gyönyörű tankönyvemet. Merthogy pont ez hiányzott nekem mindig: szépséges, színes-szagos tankönyv, konkrét, kézzelfogható, leírt francia szavakkal. Szinte fizikailag éreztem, hogy a röpke másfél óra alatt élettel telnek meg a fejemben a native language environmentben magamra szedett kvázitudás halovány foltjai. Mint amikor elkezdjük besatírozni feketével a gyertyával rajzolt képet, és hirtelen körvonalazódik, amit a fehér papíron eddig csak sejteni lehetett.

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem kell ez a megerősítés. Olyan, mintha most építeném a jó kis betonalapot a csilli-villi tető alá. Ilyen a franciatudásom. Fake. (Annyira, hogy még ez is angolul jön belőlem.) Nagy a füstje, szépen szól, amikor ki tudok nyögni valamit, első pillantásra tökéletesnek tűnik. Csak ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, akkor jövünk rá, hogy egy hámozott lufi az egész. Folyékonyan használok - több esetben helytelenül - ötszáz szót, miközben olyan alapvető hibákat követek el, amilyeneket angolból már általánosban is szégyelltem volna. Mert azt a nyelvet megtanultam. A franciát nem. Az csak rám ragadt, és a ragadás nem elég. Most megpróbálom szépen aládúcolni ezt az egészet - és roppantmód élvezem! :) Hiányzott már a tanulás, és itt most van mit elsajátítani. Amikor nyáron segítettem I.-nek az A2.1-es tanfolyamra tanulni, és egy csomó dolog megvilágosodott bennem, azt jelzésértékűnek vettem, hogy nem kell attól tartanom, túl sokat tudok. Ráadásul ez a heti kétszer másfél óra szent, és csak az enyém. Semmi sem jöhet közbe, legkevésbé munka - a járulékos előnyök egyike. :) Egyedül azt sajnálom, hogy nem intenzívebb a tanfolyam, de állítólag mindig negyed órával többet maradunk, tehát alkalmanként ennyivel meghosszabbodnak az élvezetek. :)

Heten vagyunk, két fiú, öt lány, és mindenki nagyon aranyosnak tűnik, ráadásul a tanárnő is irtó jó fej, úgyhogy mi is kellene még? Ja, igen, egy jó könyv. Az megvan. Átlapozva Cath-ot nem találtam benne, de Nathalie már befigyelt egy újság címlapján, meg van szó Liege-ről is legalább kétszer, úgyhogy azt kell mondanom, eltalálták az igényeimet. Sőt, még a Cath-os kijelentésem sem igaz, ugyanis Alain Souchon-ról írtak egy rövidke életrajzot, és példaként épp az "Allo maman bobo" c. dalát említik, amit egyszer Cath-tal énekelt a televízióban. Arról nem is beszélve, hogy a munkafüzetet még nem nyálaztam végig, elképzelhető, hogy rábukkanok még releváns információmorzsákra. Most megyek, és olvasok egy kis Jacques Prévert-verset.

Ilyenkor mindig az fordul meg a fejemben, hogy van, aki nem szeret nyelvet tanulni. Az meg hogy lehet???

Say goodbye to the world you thought you lived in

2011-10-22T12:01:00.002+02:00

Hát sosem gondoltam volna, hogy ezt a számot Mika énekli. Beleszerelmesedtem. Mellesleg, aki tudja, nézze a The Good Wife-ot. :-)

:)

2011-10-17T19:52:00.005+02:00

Ah, micsoda nap! Hosszú ideje először igazán jó kedvem volt. Olyan fejjel jártam-keltem, mint ez a smiley itt a címben. Pedig franciául meg kellene tanulni, és nem tudhatom, mire lesz elég amit ma alkottam, de magammal egyszerűen meg vagyok elégedve, hát hiába. :-) Egy kis szubjektív vállveregetés. Az objektívért pedig (remélem) még várok másfél hónapot.

0-24

2011-10-16T12:59:00.001+02:00

Az embereknek elég érdekes fogalmaik vannak a non-stop szolgáltatásokról. Az úgynevezett "0-24"-es gázszerelést kínáló szervizeknek legalábbis biztosan. Kérdem én, ha szombat éjjel háromnegyed 12-kor a 10 hívott számból 7 nem veszi fel, egy véletlenül felveszi (valószínűleg félálomban), utána kaparászás hallatszik, majd szétkapcsol és a következő próbánál már a hangposta felel, a kilencedik meg nem érhető el, akkor mi értelme van folyamatos szolgálatként hirdetni magunkat? (A tizedik és egyetlen kivételnek, aki felvette a telefont, és aki ezáltal erősíti a szabályt, mentségére szolgál, hogy csak azért nem tudott kijönni, mert épp dolgozott, és számításai szerint hajnalban végzett volna.) Ha vasárnap reggel visszahívnak, hogy ja, éjszaka hívtak erről a számról, most már tudunk menni, menjünk-e még, akkor miért nem írják ki a csili-vili honlapra, hogy bár persze a marketing megköveteli az "éjjel-nappal hívható telefonszám" szöveget, de éjjel azért kíméljük meg őket? És teszem azt, ha nem az lett volna a gond, hogy egy radiátorszelepen keresztül kiömlik a rendszer teljes víztartalma, hanem mondjuk szivárog a gáz, akkor az éjszaka közepén kihez forduljon az ember (lánya) panasszal? Á, elleszünk még így reggelig, hátha nem robban ránk a lakás. Komolyan, néha egyszerűen csak nem értem, miért ennyire nehéz itt minden.

Belle de Jour

2011-09-11T20:54:00.000+02:00

Ma Wampon jártam, és életemben talán először igazi kincsre leltem úgy, hogy nem kutattam, csak összetalálkoztunk. L. barátnőm B. barátnőjének szeretett volna ajándékot venni, ezért körbekémleltük az ékszeres standokat. Találtunk egy lányt, aki festmények részleteivel, illetve a mozi és az irodalom világából származó nagy személyiségek portréival díszíti az ékszereit. Az ilyen csecsebecséken vagy tárgyakon a filmvilág nagy nőalakjai közül rendszerint mindig ugyanazok szerepelnek (erre jó példa a már említett Audrey-s faliképem), ezért ma is rájuk fókuszáltam. Volt Marilynes, Audrey-s, és már épp nyúlni akartam utóbbi után, hogy jobban szemügyre vegyem, amikor mellette megpillantottam ezt:

Mondanom sem kell, leesett az állam, ugrottam egy nagyot, és mondtam, hogy na akkor ezt most, nekem, azonnal. Az alkotó leányzó megjegyezte, hogy látja, nagy rajongóval van dolga, én pedig megerősítettem, hogy bizony ám. Jól megbeszéltük, hogy Cath-tal szinte sosem illusztrálnak tárgyakat, bár ez véleményem szerint talán azzal magyarázható, hogy még él, így legyen bármekkora ikon is, talán mégsem helyénvaló táskákra és fülbevalókra applikálni az arcképét. Szerencsére van, aki másképp gondolta, így ez a darab mától az én fülemben lóg majd. Egy perccel később aztán megérkezett egy francia vendég, és kiderült, hogy a fülbevalókat elkövető művészhölgy kiválóan beszél franciául, sőt, jövő héten utazik is Franciaországba. Ezzel összeállt a kép, valahol sejtettem, hogy nem lehet véletlen a választás. De annál jobb nekem. Mától A nap szépét viselem a fülemben.

Megcsináltam

2011-09-03T10:16:00.005+02:00

Ezt, itt. Nálam így néz ki. :)

Az ötletet Kata, hivatásos rebútorkészítő és Ikea-hacker adta, akinek nagyon hálás vagyok, mert nemcsak, hogy gyönyörű ez a virágtartó csillárként, de abszolút gyors, egyszerű és költséghatékony megoldásnak bizonyult, amely jellemzők most kivétel nélkül a legjobbkor jöttek.

Hétköznapi hősök

2011-09-03T10:13:00.001+02:00

Ezek lennénk mi. Én meg Z, aki tulajdonképpen másfél hete bejáróstábor-szerűen itt tölti a napjait, és segít, mindenben. És hogy min győzedelmeskedtünk? Halált megvető bátorsággal és elszántsággal több kiló redván, ami nevezetesen a konyhában találtatott. Az hagyján, hogy három hete folyamatosan takarítok, és alig van látszata (nem, hatodszor már nem voltunk hajlandók felmosni a szobám padlóját a festők után), de ez, ez mindent felülmúlt.

Ha valaki valaha egyszer még feltenné nekem a kérdést, miért ragaszkodom mániákusan ahhoz, hogy a konyhában csakis egybefüggő szekrénysor lehet beépített készülékekkel, az egyes elemek közötti "lyukak" nélkül, szíves figyelmébe fogom ajánlani az alábbi képeket:

A kiindulási pont:

Nekiestünk:

És a végeredmény:

Egy gyors slideshow azt a benyomást keltené, mint a tisztítószerreklámok, volt mocsok, nincs mocsok, de a pompás átváltozás látszata ellenére az első és a harmadik fotó készítése között lazán eltelt 2 óra, ha nem több. (Ha valaki szerint a képről nem tűnne elég durvának, élőben sokkal rettenetesebb volt - a hadművelet két acélsúroló és jópár dörzsiszivacs életét követelte.) Ilyenből ráadásul volt még két oldal a tűzhely másik felén, és hozzá kell tennem, hogy azt az elmúlt 5 és fél évben szinte kizárólag teafőzésre használtuk, a sütőt pedig ki sem nyitottuk. Az egész konyha takarítása végül a tervezett pár óra helyett két napba telt (mint oly sok minden az elmúlt három hétben), és a végére tényleg úgy éreztem, emberfeletti képességekkel rendelkezem.

Pourquoi tu gaches ta vie?

2011-08-29T11:18:00.002+02:00

Kis feszültségoldás. Vive Fanny Ardant. :o) A szám meg annyira debil, hogy már jó. :D

Mélypont

2011-08-29T10:48:00.002+02:00

A tegnapi nap tanulsága (a képet még jó régen csináltam, de pompásan újrahasznosítható):

O_O

2011-08-27T23:11:00.003+02:00

A mai nap tanulsága, hogy jobban tudok angolul, mint magyarul, sőt, még számolni is jobban tudok, mint (ahogy) magyarul (tudok).

Egy zsúfolt nap krónikája

2011-08-24T20:39:00.001+02:00

Harmadik napja űzöm az éjfél előtt lefekvést és a percre pontosan hétkor kelést, és már érzem az eredményét, ami annyit tesz, hogy a mai napra már egész élénken, nem a konstans alfa-állapot ködös homályával emlékszem. Ráadásul egy öt perces kidőléstől eltekintve ma már nem akartam folyamatosan beesni az asztal alá, sőt, még mindig beszámítható vagyok. :)

Ez annál is hasznosabb volt, mivel rettentő sűrűnek ígérkezett a nap, és rendhagyó módon minden teendőt kihúzhatok a listáról. Meglátogatott K. barátnőm, akit jó régóta nem láttam, még ha a Facebook azt az illúziót kelti is bennem, hogy de nem is volt az olyan rég. A nap "hopp" pillanata is ide kapcsolódik, ugyanis a vendéglátás szellemében (és az albán szupermarketre hajazó hűtőből kiindulva) leugrottam a sarki kisboltba venni valami harapnivalót, és teljesen random egy csomag kakaós győri édes kekszet választottam. K. persze aztán nem evett belőle (többek közt azért sem, mert a 40 fokban leragadtam az ásványvíznél, és elfelejtettem megkínálni :P), és már épp lelkesen felajánlottam volna a festőknek, amikor azért lecsekkoltam a hozzávalóit, és láss csodát, nincs benne tej. Így aztán a mai napi étkezésem is biztosítva volt. :P Nem tesz valami jót az étrendemnek ez a felújítás, miután a konyhát egy hete nem lehet használni, és hétvége óta tkp. Audrey-val és Cath-tal, meg a fél lakás berendezésével a szobámban rekedtem, elég limitáltak a gasztronómiai lehetőségeim. Persze csak tápanyagszempontból, az élvezeti érték így is igen magas. :o)

Megjött az új fenyőszekrényem is, isteni az illata, nopláne az űrtartalma, meg az a ruhamennyiség amit hamarosan el fog nyelni, már alig várom. Szépen letisztogattam, eltartott egy darabig, pedig őkelme hál'istennek összeszerelve érkezett, úgyhogy kalapálni nem kellett.

A délután hozta az újabb jó hírt a festők részéről, miszerint hamarabb készen lesznek a tervezettnél, akár már holnap, de ha nem is, péntekre biztosan csak nagyon kevés dolguk marad, így hát már aznap elkezdhetek nagytakarítani. Mindezen felbuzdulva rávettem magam, és befejeztem az aktuális munkámat, így holnaptól nyugodt szívvel adhatom át magam a fejtágításnak és az IQ-növelésnek (így is nagyon necces, hogy csak mostanra jutottam el idáig), no meg a szükséges időközi takarítási feladatoknak.

Holnap viszont 25-e van, és csütörtök, ha pedig csütörtök, akkor mozipremier, és ha 25-e, akkor Potiche - bevesszük a Puskint délután. :) Végre magyar felirattal, ráadásul még plázákban is adják, ennyit tesz, hogy világszerte sikeres az opusz. Remélem, minél többen megnézik, mert egyrészt fantasztikus film, másrészt mégiscsak Ozon, harmadrészt ez növeli a későbbi (gyorsabb) francia mozibemutatók esélyét kis hazánkban. Mert még ha a bő 9 hónap messze jobb is a sokévi átlagnál, egy Ozonhoz képest, valljuk be, nevetségesen hosszú idő.

"Lakber"

2011-08-19T12:03:00.005+02:00

Kiolvastam Kata Kicsi Ház blogját. Nem ment egy ültő helyemben, de kétszerre abszolváltam, miután tegnapelőtt rábukkantam. Elképesztően ügyes és kreatív ez a nőci, szinte sk újította/újítja fel a saját házát, persze segítséggel, de akkor is. Ráadásul profi (ez már csak abból is látszik, hogy néhány szót és kifejezést, amit használ, nemes egyszerűséggel csak nem értek :P). Egy éven belül már egy vállalkozás és egy online shop is született az ötleteiből, ahol megannyi felújított csodát - ún. "rebútort" - lehet kapni: eddigi legeslegnagyobb kedvencem a Carrie Bradshaw karaktere ihlette szék, illetve a pofonegyszerű, de zseniális ikeás "kaspócsillár". (Kiderült például az is, hogy ma már külön fogalom az "Ikea hacking", azaz az ikeás alapdarabokat egyéni ötletek alapján egyedi, akár az eredetitől teljesen eltérő rendeltetési célú bútorrá átformáló tevékenység.) Érdemes megnézegetni őket, már csak a puszta élvezet kedvéért is, de alkotó szelleműek megannyi inspirációt is meríthetnek belőle. Vicces, hogy pont a felújításkor, de attól teljesen függetlenül, véletlenül akadtam a blogra, és bár nálunk a legtöbb munkát szakemberek végzik, azért egész új megvilágításba helyezte ezt a projektet.

Leginkább is elkapott az alkotási vágy, bár konkrét alapanyagom és elképzelésem sincs éppen arról, hogy mit csinálnék, és hogyan, csak úgy venném elő a hobbis-kreatívos cuccaimat. Az egész felúítósdihoz az volt a kiindulópontom, hogy legyen meg minél hamarabb, és minél profibb színvonalon, én csak a "kellemes" részekre szeretnék időt szánni, azaz bútor-, falszín- és kiegészítőválogatásra. Mindezt pedig leginkább úgy, hogy közben lehetőleg végig tudjak dolgozni, valamiből ugyanis ki is kell fizetni azt, amit elterveztem. Illetve fontos szempont volt még, hogy amihez nem értek, abba nem fogok bele, mert rengeteg időt elvinne, és borítékolható, hogy az eredmény úgyis csalódást okozna. Amióta pedig figyelem a festőket munka közben, még inkább megbizonyosodtam róla, hogy jól döntöttem - sokkal-sokkal többet kellene tudnom ahhoz, hogy ilyesmire vállalkozzak, nem beszélve arról, hogy szükség lenne egy udvarra vagy garázsra, ami nincs.

A munka miatt mondjuk eleve nem volt opció az sk-megoldás (többet veszítenék a réven, mint így nyerek a vámon, vagy hogy is van ez). Ugyan most legalább annyit megengedhetek magamnak, hogy átütemezem a fordítást, ergó már van hová "tolni" a dolgozós órákat, ami az elmúlt pár évet végignézve már önmagában is luxus, és aminek ezért nagyon örülök, és ki is használom (értsd: tudatosan felszabadított óráimban blogot olvasok :-)). Lakásfronton pedig megelégszem azzal, hogy egy-egy nap végén ámulok és bámulok az átalakuláson, és ujjongok, mert a szobám falának színe (igaz, hosszas tanakodás és vagy három "meggondoltammagam" után) pont olyan lett, mint ahogyan azt először elképzeltem. Talán inkább majd apróbb kiegészítőket álmodok a kész belső terekhez, addig pedig, amíg erre sor kerül, egyelőre visszatérek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. :o)

(Haha, az egyik festő az imént azt kérdezte a társától, hogy "kimosakodjon-e". :D Igazi műtét folyik itt, kérem.)

A little me time

2011-08-17T18:04:00.004+02:00

Mostanra nagyban folynak a munkálatok, tulajdonképpen egy szobában lakunk, minden bezsúfolva a hajdani (és leendő :)) hálószobába, ami most úgy fest, mint tájkép csata után. Hihetetlen, mennyi dolog felgyűlik egy lakásban, és ez csak akkor tudatosul az ember lányában, amikor az utolsó tűzőkapocsig át kell őket költöztetni máshová (majd aztán még egyszer vissza, már alig várom :P).

A festők abszolút munkaidőben dolgoznak, és bár a 8 órás kezdés nekem rettentő durva, a legkésőbb fél ötös befejezés nagyon is jól jön most, mivel I. fél 6-tól minden nap tanít, így neki szüksége van az egyetlen prezentábilis helyiségre, miközben én a lakás egyéb részeire szorulok. Nincs is ezzel semmi baj, hely van bőven, plusz két szék, laptop az ölembe, és máris minden adott, hogy abban a másfél órában is dolgozzam. Persze ez már harmadik napja nem jön össze, ugyanis egyrészt alig alszom, ami miatt ilyenkorra már csak zombiként bámulok ki a fejemből, másrészt kicsit olyan érzésem van, mint anno lyukasórán, hogy az istennek sem bírom kötelezőkkel eltölteni ezt az ajándékba kapott kis időt. Helyette - mára rájöttem, jobb, ha nem hadakozom, hanem eleve így tervezek - kijelöltem ezt a másfél órát "me time"-nak. Laptoppal az ölemben netezem, olvasgatok, lájkolgatok és legfőképp zenét hallgatok, egyszóval lógatom a lábam (szó szerint, vagy esetleg felteszem őket a második székre :)). És meglepően jól hat rám napközben, hogy eleve tudom, lesz ma egy ilyen lyukas - másfél - órám, amiben fel vagyok mentve, és úgy sikerül az édes semmittevésnek hódolnom, hogy nem áll görcsben a gyomrom a bűntudattól, miszerint ezt is hasznosan kellene töltenem.

Ma ugyan rajtam kívül álló okok miatt nem haladtam túl sokat a munkával, de tegnap a vártnál sokkal többet is, így ma engedhettem a rajtam kívül álló okoknak. :-) (Természetes, hogy az általam kiválasztott festéket abban a színben egész Pesten csak egy helyen lehet fellelni, pont akkora mennyiségben, ami a szobám falára még elég, így hát gyorsan le kellett rá csapni (értsd: a mai munka ugrott)). Mindenesetre rendkívül motivált vagyok, hogy fél 9-től 4-ig beletapossak a gázba, mert tudom, hogy utána másfél óráig igazolt hiányzással szabad vagyok. Igaz, biztosan az is segít, hogy még az esti kétórás kidőlésekkel együtt sem fordítok normál mennyiségű időt alvásra, így aztán egész hosszú a nap. :P

Most épp ezt hallgatom újra meg újra:

B. egyik nap betett egy 2006-os koncertfelvételt a Désenchantée-ről, és megjött a kedvem Mylene-hez, akkor fedeztem fel ezt a számát, a legújabb albuma címadó dala. Valami teljesen elragad a dallamában, annyira szép és felemelő, pedig elvben szomorkásnak kellene lennie. További pluszpont, hogy a klipet az az Olivier Dahan rendezte, aki a Piafot is jegyzi.

Ó, Xanax,

2011-08-13T23:23:00.002+02:00

legyen meg a te akaratod. Végre már. Mert nem bírom tovább 300-as pulzussal és vérnyomással, és alvás nélkül.

Megállapítom,

2011-08-05T10:38:00.003+02:00

hogy nagy hülyeség lefekvés előtt benyomni egy fél grillcsirkét, még akkor is, ha az ember lánya úgy érzi, egy fél ökröt is meg tudna enni. Mert nem tud. Mint kiderült, még egy fél grillcsirkét sem. Hetek óta először aludhattam volna ki magam, de csak fetrengtem, és még most is rosszul vagyok. Éljen az újabb zombinap és a lékúra. :S

Történések

2011-07-22T16:08:00.001+02:00

Tegnap elég sűrűre sikeredett a nap. Nem is csoda, mert jó hosszú volt. Három óra alvás után negyed hatkor csörgött az órám, mert menni kellett konyhai berendezéseket vásárolni. Azért ilyen korán, mert egyrészt Z., aki továbbra is lelkesen (legalábbis bízunk benne, hogy lelkesen) segít a szállításban (hiába, van, amit háton már a jó szándék ellenére sem lehet elhozni), 9-re hivatalos volt máshová, másrészt pedig azért, mert kedvenc szupermarketünk már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy ha valami akciós, akkor az nagyjából az első napon nyitás után egy órával elfogy. Most ugyan máshonnan történt a beszerzés, és természetesen megtaláltunk mindent, ami nekünk kellett, de így persze hozzájárultunk ahhoz, hogy a később érkezők már csak hűlt helyét találják az áruknak.

Ráadásul találtunk leárazott laktózmentes túró rudit, mondanom sem kell, felnyaláboltuk a készletet (12x5 db :P), illetve igazság szerint egy ötös csomagot hagytunk mutatóba, hogy legyen még valakinek rajtunk kívül jó napja. Amiről meg nem tud (nevezetesen, hogy egy szakajtóval volt, csak elvittük), az nem is fáj. Ennek örömére azóta csak túró rudit eszem, így az étrendem nem túl kiegyensúlyozott, ellenben én magam nagyon is az vagyok. :-)

Mindennek a tetejébe valahogy sikerült úgy elhagynunk a kasszát sípolás és egyéb riasztó hanghatások nélkül, hogy a laza 2,5 kilós Pannónia sajtunkat nem számolták fel, úgyhogy most egy hónapig ingyensajton élünk. Tiszta szerencse egyébként, hogy csak félúton hazafelé, a kocsiban vettem észre, különben amilyen vagyok, visszamegyek szólni, hogy szeretnék még egy ötezrest fizetni, ha már itt vagyok, mert én ilyen kis becsületes lennék, vagy mi. Még így is lelkiismeret-furdim volt kis ideig, hogy szerencsétlen pénztárosnak majd baja származik esetleg belőle, bár utána megnyugtattam magam, hogy úgysem fogják tudni, kinek kellett volna beütnie éppen a mi sajtunkat.

Az magától értetődő, hogy az alváshiány megbosszulta magát (igen, százezredszer is megfogadtam, hogy ha kelni kell, soha többet késői lefekvés), ellenben a jópár túró rudival a bendőmben immár az újonnan beszerzett, gigantikus méretű nagypárnán szundíthattam (mióta lettek ekkorák a nagypárnák? valahol nagyon lemaradtam). Mindeközben BAU, dolgozni kell megállás nélkül, de nem baj, mert azzal a 85 ezer veretes francia szócskával bíbelődöm, amit éppen franciahon születésnapján bírtak három hétre rám sózni, és nagyon élvezem. Mitöbb, hirtelen ismét kiderült, hogy eltelt egy év, és már zajlik a (többek között) szinkronúszó és műugró vb, amit egyszerűen mu-száj megnézni, még ha csak utólag és dömpingszerűen is.

Ma este pedig Megtört ölelések a moziban. Ami késik... :-)

Páratlan

2011-07-22T14:15:00.003+02:00

I. bejött az előbb egy halom összehajtott ruhával, köztük a Zagabo nacimmal.

"Két páratlan zokni, és egy páratlan nadrág."

:-) Pontosan.

Material Girl

2011-07-11T23:59:00.000+02:00

Sűrű volt az elmúlt hét, pedig alig dolgoztam, és ez nagyon jól esett. Néztem filmet is (A nagy fehérség), és bútorüzletből bútorüzletbe jártam, valamint hivatalos ügyeket intéztem, számoltam és konyhát terveztem. (ó igen, azt. Ez a kis egyszerű program még velem is megtanultatta magát :-)). Emellett beszereztem hőn áhított Audrey-s képemet az IKEÁból, úgyhogy immár minden faldekoráció (értsd: Cath és Audrey) készen áll arra, hogy felkerülhessen a helyére.

Rettentő munkás ez a felújítás-előkészítés, de roppantmód élvezem, pontosan, ahogyan arra számítottam. Mindig is tudtam, hogy ha egyszer megadatik a lehetőség, hogy lakberendeznem "kell", minden pillanatát imádni fogom. Nem számít, hogy már harmadszor megyek valamelyik üzletbe, és még mindig csak nézelődni, egyszerűen tobzódom a sok szépségben, amiket ott találok. Rájöttem, hogy a szellemi, a gondolatok, a szavak és a lelki régészet által uralt életemből nagyon hiányzott eddig az anyag, a matéria, és most szinte eksztatikus érzés a különböző színű, tapintású, illatú kelmék és anyagok közt lófrálni, megszagolni, megérinteni, beleülni, ráfeküdni, kipróbálni mindet. Eközben szellemi irányú tevékenységet csak akkor végzek, amikor elképzelem, melyik illene össze melyikkel, mi passzolna a leginkább a lakásba, vagy fejszámolok, hogy mennyibe fog kerülni a kinézett kombináció. :-)

A materiális javak élvezete közben gazdagodtam néhány immateriális tanulsággal is önmagamról, úgymint: abszolút a modern, letisztult dizájnnal tudok azonosulni, azzal, amit évekkel ezelőtt még visszataszítónak és hidegnek találtam. Ma már nem félek tőle, sőt. Szeretem, amit képvisel, és értem azt is, mi áll a változás hátterében. Hosszú volt az út idáig, de örülök, hogy mára lehántoltam az oda nem illő rétegeket az effajta élménytartományokról. Másodsorban pedig ráeszméltem, hogy a fehér és a bézs különböző árnyalatai helyett sokkal inkább élénk, megfogható, "beleakarokharapni" színeket szeretnék a falakra, és a kiegészítőket is ebben a szellemben szeretném kiválogatni. Hát ez a terv, és az, hogy a válogatásnál első az intuíció. A pénzügyi megfontolásokon kívül igyekszem mellőzni a racionalitást, és kizárólag ösztönből döntök, hiszen ha már lehet, akkor az ego helyett inkább az id dolgozzon. :-)

Most írjam le megint,

2011-06-29T02:02:00.001+02:00

hogy a munka miatt nem volt időm írni, és nem is történt velem semmi? Hát asszem, ez nem éri meg a rá elvesztegetett virtuális papírt.

Vegyes felvágott

2011-06-11T23:31:00.003+02:00

Már megint annyira zajlanak az események, hogy levegőt venni is alig tudok, nem még írni róluk. Hazatérésem után 9 nap alatt abszolváltam 63 ezer szót, majd a tizedik napon még 12 ezer szónyi tételes lektorálást, ami 12 óráig tartott, és ezután jött az, hogy megtudtam, a csütörtöki Lohengrin-előadás délután 4-től negyed 11-ig fog tartani, mindeközben pedig el kellett kezdeni kipakolni az egész lakást. Mert persze már megint nem mi költözünk, de mi költöztetünk, ráadásul ennek örömére félnomád állapotok álltak be itthon (kongó szobák, asztalhiány, ágyhiány, szekrényhiány, viszont jóóóóó nagy tér, és rengeteg kiló feltakarított por). Mindegy, tökéletes az a matrac, még jó, hogy nyár van, télre csak sikerül beszerezni egy rendes, négylábú ágyikót. Szerencse, hogy Z.-vel a korábbi Ikeás akciók nyomán már annyira jó szerelőpárost alkotunk, hogy a darabokban álló íróasztalomat hipp-hopp összeraktuk, így legalább azzal most nincs gond, mert rá valóban szükségem is van. Najó, igazándiból Z. szerelt, én néztem, és volt még egy kis segítségünk is: :-)

Guszti, az ezermester

Ha minden jól megy, nagy átalakulások várhatók a lakásban, és szeretnék majd előtte-utána posztot, ha már aktuális lesz. Néhány kegyetlen előtte kép már el is készült. :P Egyelőre az a terv, hogy jobb híján néhány tescós dobozt teszek meg szekrénynek, hogy elérhető formában tudjam tárolni a ruháimat.

A Lohengrint különben nagyon élveztem, eltekintve attól, hogy a több hetes nemalvás miatt az első két felvonás alatt konkrétan le-lecsukódott a szemem, és ásítoztam folyamatosan. Egyszer még egy olyan kontrollálatlan rúgást is produkáltam, ami akkor fordul elő, amikor elbóbiskol az ember. :D De ez tényleg nem Wagnert minősíti, nagyon tetszett az opera, és még azt is megtudtam, hogy a Hattyúk tava legismertebb dallama alapvetően a Lohengrinből származik, csak Csajkovszkij tovább szőtte. Így kicsit frusztráló volt, hogy akárhányszor elkezdődött, nem fejeződött be (már legalábbis nem az általam ismert formában :)), de ez volt az egyetlen negatívum, amit el tudok róla mondani. Illetve az időzítés elég rosszkor jött, ha tudom előre, hogy hétköznap délután 4 és 11 között lefoglal ez a program, tuti nem veszem meg a jegyet, de persze szükség törvényt bont alapon megoldottam a helyzetet, csak az alvásidőm átlaga romlott tovább - már számolatlanadik alkalommal.

Ma viszont nem voltam hajlandó semmi kötelezőt csinálni, este még a Love in the Afternoont is megnéztem Audrey Hepburnnel, ami külön jól esett, tekintve, hogy legalább egy hónapja egy árva filmet sem láttam. Ráadásul ez a mozi eszméletlen jó, vicces és romantikus, mindezzel együtt azonban rettentő intelligens is, főleg a párbeszédek, azok zseniálisak! Nem is beszélve a három főszereplő (Audrey, Gary Cooper és a fantasztikus Maurice Chevalier) elképesztő alakításáról. Kellett ez most a kis lelkecskémnek, megnevettetett, meghatott, feltöltött, egyszóval pont tökéletes volt. :)

Egyébként pedig, ha még nem mondtam volna, úúúútálom, amikor az emberek készpénznek vesznek, készpénznek veszik, hogy bármikor ugrom és megoldom minden felmerült problémájukat, mondjuk csak azért, mert nem munkahelyen dolgozom kötött munkaidőben. Ráadásul anélkül, hogy erre előre megkérnének, és esetleg megkérdeznék, belefér-e az most nekem, hogy megint én vegyem a nyakamba a problémát. Ami, by the way, nem az én problémám, csak az érintettek önmaguktól még minimális kompromisszumra sem hajlandók, holott elvben tisztában vannak vele, hogy a saját életemre is nehezen találok időt. És persze még én érzem szarul magam, hogy nem próbálok megint csapot-papot otthagyva, a saját életemet háttérbe szorítva mindent elintézni helyettük, de nem fogom hagyni, hogy ez eluralkodjon rajtam, mert igenis jogom van nemet mondani. Punktum.

És mivel ebben az írásban szinte szempont, hogy az egyes bekezdések között semmiféle összefüggés ne legyen, elmondom, hogy ma mindent összevetve talán egy egész percig tartottam a karomban egy határtalanul cuki babát, illetve az ölemben üldögélt, és azt hiszem, ettől semmi maradandó károsodást nem szenvedett, sőt, talán még jól is érezte magát. Nagyon, nagyon furi érzés volt, de persze mindenképpen pozitív. A cukorfalat úriember előnyére vált, hogy nem az enyém, ez igaz, és továbbra is ámulattal tekintek azokra, akiknek ez az érzés természetes, de valahol el kell kezdeni.

Most pedig megyek, és eszkábálok magamnak két dobozból átmeneti ruhásszekrényt. :-)

Megérkeztem

2011-05-25T23:47:00.005+02:00

Tegnap hazaértem, de még nincs kedvem visszarázódni. Azonnal dolgozni kéne, és az egyszerűen nem megy. Annyira sűrű volt megint a kinti 10 nap, olyan sok-sok dolog átrendeződött, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, így muszáj némi átmenet. Ezért ma kezdetnek délig aludtam, majd megnéztem az összes elmaradt sorozatot (este 8-ig :P). De lélekben még félig ott vagyok, franciául gondolkodom, beszélek magamban, és csak lassan csúszom vissza a magyar valóságba. Ami egyébként nem olyan rossz, mint korábban ilyen érkezések után, és ez önmagában is ígéretes, de azért még húzom picit az élményt. Mert megérdemlem. :)

DSK

2011-05-21T14:38:00.006+02:00

Itt a csapból is a Dominique Strauss-Kahn (a továbbiakban: DSK) -ügy folyik – minden csatornán, nap mint nap ezzel vannak tele a híradók, legalább két vita zajlik minden este, ahol többnyire francia politikusok és közéleti személyiségek üvöltöznek egymással (szó szerint). Szerencsétlen David Pujadasnak nem volt könnyű dolga valamelyik nap, amikor moderátorként alig bírta túlharsogni az egyes feleket. Már attól féltem, tettlegességig fajulnak az indulatok. Ennek ellenére a viták elég intelligensek szoktak lenni, ha egy kicsit idegesítően hangosak és követhetetlenek is.

Az viszont hihetetlen, hogy a riportokban megszólaló emberek mennyire nincsenek tisztában a dolgok pszichológiai hátterével. A franciák legalább meghagyják az esélyt, hogy kiderüljön az igazság, és többnyire csak el vannak képedve, nem bírják felfogni, ami történt. A megkérdezett amerikaiak többsége ugyanakkor azzal érvel, nem tudnák elképzelni, hogy egy ilyen befolyásos ember ilyet merne tenni, hiszen ezzel az egész karrierjét tenné kockára. Ez már csak ott feslik fel, hogy az a férfi, aki ilyenre képes, adott pillanatban legnagyobb valószínűség szerint egy cseppet sem gondol a karrierjére, vagy ami még rosszabb, azt hiszi – ahogy a legtöbb esetben valószínűleg történik is – hogy a nő majd befogja a száját, hiszen nem tudja bizonyítani az igazát. Ezenkívül azok, akik ilyen formában erőszakot gyakorolnak és visszaélnek a hatalmukkal, azt is tudják, hogy van elég hatalmuk, pénzük, kapcsolataik, hogy bármit megússzanak. Fontos viszont, amit kevesen tudnak, hogy a nemi erőszak hátterében nem elsősorban a szexuális vágy, hanem a hatalomvágy áll - az erőszaktevő hatalmat akar gyakorolni az áldozat felett, meg akarja alázni, érezni akarja a saját fölényét. Éppen ezért nagy tévedés azzal elintézni az ilyesmit elkövető férfiakat, hogy "szeretik a nőket", mert teljesen más indokolja a tettüket. Más a csábítás, és más az erőszak.

Ráadásul DSK-nál ez már nem az első eset. Pár évvel ezelőtt épp egy magyar közgazdász vádolta meg ugyanígy nemi erőszakkal, de az akkori verdikt szerint a hölgy „consentante” volt, tehát a beleegyezésével történt az aktus. Hogy mi az igazság, azt persze csak az érintettek tudják. A riporterek szerint ebben az esetben is ez lesz a védőügyvéd stratégiája – bebizonyítani, hogy a nő nem megbízható, vagy ha mást nem, azt, hogy beleegyezett a dologba.

Ebben a kérdésben nálam nincs középút. Felforr a vérem, amikor látatlanban azt feltételezik, hogy egy esetlegesen megerőszakolt (vagy fellációra kényszerített, végeredményben ugyanaz) nő hazudik. Tudom, hogy túlreagálom, részben talán azt is, miért, de magánvéleményként leszarom az ártatlanság vélelmét. Képtelenségnek tartom, hogy egy nő – főleg egy egyedülálló fiatal anya, aki takarítónőként keményen dolgozik – kitaláljon ilyet, és pláne bevállalja az ezzel járó megaláztatást és meghurcolást, ha nincs semmi alapja. Egy összeesküvés-elmélet számomra elég hihetetlennek tűnne. Mindenki tisztában van vele, milyen nehéz bebizonyítani egy tanúk nélküli nemi erőszakot, még akkor is, amikor egyértelműen megtörtént az eset. Az imént egy ügyvédnő beszélt a tévében a lehetséges forgatókönyvekről, és kifejtette, hogy a hazugság azért valószínűtlen, mert a fiatal takarítónőnek sokszor, többórás kihallgatások során, mindenféle keresztkérdésre kellene következetesen válaszolnia, ami rettentő nehéz.

Az eddig nyilvánosságra került orvosi vizsgálatok is mind alátámasztják az áldozat által elmondottakat, és akkor egyesek azzal jönnek, hogy DSK a karrierje miatt nem tett volna ilyet. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem számít ilyenkor. Egyszer történt velem valami hasonló, persze jóval jelentéktelenebb, tipikusan olyan, hogy ha panaszkodni szeretnék róla, nem tudnék mit mondani. Jogilag csak azt lehetne kihozni belőle, hogy nem történt semmi, én pedig ettől még napokig nyugtatón voltam, 2 hónapba telt, mire nagyjából túltettem magam az ügyön, és még most is szörnyű, ha eszembe jut. Akkor csak a A-nak beszéltem róla, neki muszáj volt. Utólag belegondolva teljesen hihetetlennek tűnik, hogy az illető megengedte ezt magának, hiszen annyi mindent kockáztatott volna (és nem rajta múlt, hogy végül szerencsére nem kockáztatott) – de éppen az a lényeg, hogy ilyenkor a pasi nem gondolkodik, mindegy, hogy hányan ismerik, vagy mennyire befolyásos.

Nekem pedig nyílik a bicska a zsebemben. Nézem DSK arcát a híradóban, a megviselt vonásait, és csak arra tudok gondolni, hogy bármit mondanak is a bírák, ő tudja, hogy megtette-e, és vajon mi jár ilyenkor a fejében. Bármi mással vádolnák, talán egy picit meg is sajnálnám, de így még csak halvány szánalmat sem érzek. A felesége helyében pedig szépen lelépnék. Az ő szempontjából ugyanis talán szinte mindegy, hogy "consentante" vagy "pas consentante".

Kirándulás

2011-05-19T21:18:00.003+02:00

Ez a mai nap szenzációs volt, annak ellenére, hogy alig aludtam, és reggel olyan voltam, mint akit fejbevertek. J-L. elvitt kirándulni. Elvben jött volna vele P. is (barátnő), de szegény tegnapelőtt jól elesett és összetörte magát, és bár tegnap nem volt semmi baja, az orvos tanácsa ellenére (ne mozogjon), kertészkedett egy kicsit, így ma reggel meg sem bírt mozdulni.

Alapvetően Aachenbe indultunk, de persze előtte – ha már úgyis ilyen lazák vagyunk – átugrottunk még Hollandiába is. Nem vagyok benne biztos, mi a kisváros neve, ahol megálltunk, de Limburg tartományban található, annyi tuti. Gyönyörűségesek a holland kisvárosok. Tiszták, rendezettek, tele vannak virággal. És nyugodtak, csendesek, még az is, ahol végül körbenéztünk és leültünk teázni egyet, pedig ez egy turistaparadicsom. Egymást érik a középkori kastély(maradvány)ok, van katedrális, szuvenírüzletek, és természetesen éttermek és kávézók véget nem érő sora. Külön örültem neki, hogy a belgákkal ellentétben a hollandok (és a németek még inkább) a teát favorizálják, így hát a megszokott hatalmas „thé nature, á la menthe, au citron” választék helyett elém toltak egy rakás filtert, hogy válogassak. Közben betolatott mögöttünk egy hatalmas kamion, nem is értettük, hogy gondolta a dolgot – rettentő nagy volt, épphogy csak elfért a szűk utcán a két oldalt lévő teraszok között. Elképesztő volt, J-L. megjegyezte, ez most vajon olyan gyakorlat, hogy valóban megérdemelte-e a sofőr a jogosítványát? :) Szürreális volt, meg voltam győződve róla, hogy magával visz egy-két széket meg embert, de persze aztán valahogy átkanyargott a szűk utcákon.

Ezután bevettük Aachent, ahol megnéztük a legtöbb látványosságot. Fotózni nem sikerült, mert J-L. komplett idegenvezetést tartott, alig győztem követni az információkat, és közben figyelni is magát a várost. Ráadásul itt már mindenki németül beszélt. Bizarr egy érzés, hogy meg sem tudsz szólalni, de egy hangot sem, pedig a feliratok jelentése legalább valamennyire összeáll. Még jó, hogy J-L-nek holland, német, egyre megy, mindkettővel simán elboldogul. Aachenben először is beettünk egy török büféétteremben (sült zöldségek, sült csirkecomb, nyami), majd elmentünk a városházára, a katedrálisba (gótikus + bizánci, érdekes egyveleg), egy nyilvános fürdő épületéhez, végigjártuk az egyetem különböző épületeit, és végül elérkeztünk A könyvesbolthoz. Ez volt a fő úti cél. Tényleg hatalmas, és nagyon jó áron kínálja a könyveket. Persze ez ott általános, eredeti angol könyvek 10-13 euróért kaphatók, ami mindenképp megérte volna legalább 1-2 könyv erejéig, de sajnos most (is) fillérre kiszámolt költségvetéssel, és még inkább tovább nem terhelhető hátizsáksúllyal jöttem, így ki volt zárva, hogy vegyek valamit. Viszont J-L-től megkaptam az Aliz Csodaországbant gyönyörű, gyűjtői kiadásban, illusztrációkkal, aranyozott szélű lapokkal. Mindjárt neki is állok olvasni.

Ezután még kaptam egy zacskó áfonyás-pisztáciás cantuccinit, hogy legyen mit ennem a délutáni teához (hiába mondtam J-L-nek, hogy még mindig tele vagyok az ebéddel). Az eladó hölgy szerint nincs benne sem tej, sem vaj; most tesztelem, mert itthon benyomtam több mint a felét (update: az egészet). :) Elugrottunk még egy „Real,-” nevű hipermarketbe, ahol olcsón szereztem szójajoghurtot, és a kávézóban isteni citromos zöld teát ittam mézzel. Szerencsére eltussoltam a Cantuccinit, képtelen lettem volna egyet is lenyomni.

A kocsiban pedig folytatódott a nevelésem, csak most zenei téren. Odafelé jazzt hallgattunk, azt én is imádom, J-L. is. De mivel időközben elmeséltem neki, hogy valahogy megszerettem az operát, beraktunk kísérletképpen egy komolyzenei cd-t. Ez annyira nem tetszett, legalábbis az eleje – egy-egy darabot hallhattunk különböző nagy zeneszerzőktől (Wagner, Monteverdi, Mozart, Brahms), de inkább a vége felé következtek volna a jobbak, azokon meg már csak átléptünk. Ezek után Massive Attackkel próbálkoztunk, de az konkrétan fájt. Udvariasságból csak annyit mondtam J-L-nek, hogy asszem, a jazz kicsit jobban fekszik nekem, de közben magamban fohászkodtam, hogy ezt cseréljük ki gyorsan, mert nem bírom tovább. Végül utoljára egy elvben blues-dalokat tartalmazó koncertfelvételt hallgattunk, ami gyakorlatilag lassú és gyors lindy számokat jelentett, visszatért belém az élet. :-) J-L. át is írja majd nekem a CD-t.

Mindennek megkoronázásaképp, amikor visszaértünk a vonatállomáshoz, azt láttuk, hogy hatalmas a tömeg, szirénázó tűzoltó- és rendőrautókkal van tele a hely, és természetesen nem lehet bekanyarodni a hotelhez. J-L. ki is rakott, hogy majd besétálok, de mire odaértem, már tényleg egy lélek sem járt arra, és úgy látszott, gyalog sem engedik közelebb az embert. Szerencsére belefutottam valakibe, aki megkérdezte az egyik rendőrt, hogy mégis mi történik. Kiderült, hogy gázszivárgás történt, így kiürítették az egész állomást, és felszólították a népet, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat. Rám viszont valaki bizonyára mégis figyelt fentről, mert az illető, akivel összeakadtam, és akivel ott tébláboltunk együtt, a szállodai személyzethez tartozott, így nem kellett mást tenni, mint bemenni vele a hátsó bejáraton. :) A recepción kértem új kódot az internethez, és hopp, már „itthon” is voltam. Hiába, Liege mégiscsak egy mozgalmas város.

M. keresett korábban, visszahívtam, és megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Úgy köszönt el tőlem, hogy „Au revoir, chou!” (Viszlát, bogaram!) Hát ettől most oda meg vissza vagyok. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna. :-)

A mai nap tanulságai

2011-05-17T22:56:00.004+02:00

1. Ne folyassuk szét a körömlakkot a szállodai szoba éjjeli szekrényén, és utána főleg ne próbálkozzunk (körömlakklemosó hiányában) azt parfümmel eltávolítani.

2. Ne utólag jöjjünk rá, hogy krémes volt a körmünk lakkozás előtt, majd idézzük fel élénken általános iskolai kémiatanulmányainkat, és ne igyekezzünk vízzel eltávolítani a körömlakkot (itt a parfüm mondjuk segít).

3. Ne másfél órával a megbeszélt találka előtt - és a hajsütővassal való háromnegyed óra próbálkozás után - találjuk ki, hogy le kell menni az üzletbe hajhabot venni.

4. Ne égessük össze a kezünket a hajsütővassal, főleg mivel már egyszer rájöttünk, hogy magunknak úgyis képtelenség rendesen megformálni azokat a hullámokat.

5. Ne babráljuk annyit a Panyizsuzsi gyűrűnket idegességünkben, hogy az életre szóló garanciával bíró ragasztás ellenére lefejtjük az üveget a fémről.

6. Vegyük kicsit lazábban a szépítkezést, még akkor is, ha a végén eléri a kívánt hatást (utóbbi esetben viszont sütkérezzünk teljes nyugalommal az elismerő pillantások és megjegyzések tüzében :D).

Moziban jártunk

2011-05-16T20:22:00.002+02:00

:-)))

Á,

2011-05-14T00:58:00.001+02:00

visszajött a tegnapi bejegyzésem. :-)

Valaki elmondaná,

2011-05-13T20:54:00.001+02:00

hová lett tegnap óta a legutolsó bejegyzésem? Szőrén-szálán eltűnt. O.o De most komolyan...

Rezümé

2011-05-11T20:30:00.000+02:00

Akartam írni, de nem sikerült. Voltam Shakira koncerten (essszméletlen buli volt, laza másfél órás késés után :P), Európa-napon (a leghasznosabb dolog, amit idén tettem), bejutottunk az Eurovízió döntőjébe (najó, ehhez olyan sokat nekem nem kellett tennem :D), és szombaton Belgium. El vagyok havazva de teljesen, ilyenkor mindig szörnyen nagy energiába telik előre elrendezni mindent, időben leadni az utolsó munkákat, összekészülni, mindenkivel találkozni, felvenni a rendeléseket az ismerősöktől (belga csoki, francia könyv, tejcukormentes édesség stb.), becsekkolni (úristen, be kell csekkolnom neten!), és persze most kivételesen a töménytelen ügyintézés, amit még indulás előtt le kell tudni. Ráadásul ma kezdődött Cannes!!!

De amúgy mindez rettentő izgalmas, és nagyon örülök a pörgésnek, na meg annak, hogy elvben belga kártyáról fogok tudni szavazni Katira az eurovízió döntőjében (bár még addig meg kell szerezni), csak épp megírni nem tudom ezt a sok mindent értelmesen. :-)

Ki mondhatja el magáról,

2011-04-27T00:36:00.002+02:00

hogy a szálloda hátsó bejáratánál ácsorogva mindössze egyetlen kőépület választotta el Catherine Deneuve-től, aki a főbejáraton át libbent be a hotelbe?

Hát ketten már biztosan vagyunk. O.o

Nincs akadály :)

2011-04-26T14:15:00.002+02:00

Aaaaarrrrrgghhh, megvaaan!!! Kiderítettük! Illetve A., de hát majdnem mindegy is!!! Éljen a szektamaffia!! :D

Felderítés

2011-04-24T16:10:00.003+02:00

Cath-ot ma reggel a Gerbeaud-ban látták kávézni. Nyomozunk ezerrel, komolyan, lassan olyan szervezettséget öltünk, mint a maffia. :-)

Erre meg is kell hallgatni egy Marcia Bailát. R. tette ki a fb-oldalamra ezt a verziót a Nouvelle Vague-tól, egyszerűen zseniális.

Bréking

2011-04-23T16:59:00.002+02:00

Wohoooo, Catherine Deneuve hivatalosan is Budapesten van!!! Hogy fogjuk bevenni azt a stúdiót? Meg egyáltalán, mikor? Ejjj, miért nincs legalább egy nyomorult forgatási menetrend... kellenének a magánnyomozóink, na meg ugye a nem létező szabadidő. Valamit kiötlünk. :-))

Kóválygás

2011-04-22T18:06:00.001+02:00

Nagyon értették a dolgukat, akik úgy kínozták az embereket, hogy nem hagyták őket elaludni. Költséghatékony és egyszerű megoldás, és lehet, hogy nem hat olyan közvetlenül, mintha mondjuk áramot vezetnek az ember talpába vagy a körmeit szaggatják, de az biztos, hogy néhány napon belül az illető sírva könyörög az életéért, hacsak nem zakkan meg addigra.

Nem tudom, mennyit lehet bírni így delíriumban, de most már nagyon szeretném, ha ennek az egész nagy kalap valaminek vége lenne, úgy ahogy van, és eltűnne úgy, hogy utána se kérdezek, hogy meg mint. Vissza szeretném kapni a testemet, ami fölött öt éve semmi, de semmi kontrollom nincs, és mint kiderült, még lehet fokozni. Gyűlölöm, de úgy istenigazából.

Könyvfesztivál, és ami utána van

2011-04-18T23:29:00.002+02:00

Nem egészen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, és mivel eredetileg csak munka, munka és még több munka várt (na meg egy kis WAMP vasárnapra), nagyon örülök, hogy felborult a menetrend. A legjobb az egészben az, hogy valahogy mégis sikerült befejeznem ezt a kegyetlen francia fordítást, ami pedig még eredeti felállás szerint is neccesnek tűnt (és immár csilliárdszorra megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem hagyom, hogy fizikailag ne maradjon elég időm befejezni). Úgy látszik viszont, hogy sok jó ember együtt nem csak a tér, hanem az idő fizikai törvényeit is meghazudtolja. :)

Az történt, hogy péntek délután kilátogattam a Könyvfesztiválra, ami persze szintén tervezett program volt, hiszen Kira Poutanen volt az egyik uniós díszvendég, akinek A csodálatos tenger című könyvét folyamatosan reklámozom. :) Természetesen elkéstem, meg aztán még 10 percig keringtem, mire megtaláltam, hol is az a 2-es stand, de szerencsére ez nem volt gond, a pódiumbeszélgetés további 50 perce is igen sok érdekességet tartogatott, nem utolsósorban a remek kérdéseknek köszönhetően. L. mint a könyv fordítója tolmácsolt, azt kell, hogy mondjam, sok képzett tolmácsot (de engem mindenképp :P) meghazudtoló összeszedettséggel és profizmussal, én pedig meglepődve tapasztaltam, mennyire hálás tud lenni az ember a közvetítőnek, ha valóban egy mukkot sem ért a forrásnyelvből. Vagy esetleg csak két-három szót. Ezzel együtt viszont a finn olyan hatással volt rám, mintha egy régi szerelmemmel találkoztam volna újra - megbizonyosodtam, hogy ennyi év távlatából is egyértelmű, igazi kapcsolat volt a miénk, belülről fakadt, nem volt más, csak én és a nyelv, és hogy muszáj mégis valahogy rendesen megtanulnom.

Az már csak hab volt a tortán, hogy később A., a moderátor leányzó elmondta, többek között az én blogbejegyzésemből is merített a kérdésekhez, és nagyon tetszett neki, amit a könyvről írtam. Igazán megtisztelő tudni, hogy a szórványos források között egy viszonylag magas irodalmi kritika mellett az én blogom rúg labdába, mint felhasználható alapanyag. A pódiumbeszélgetés után alá is írattam a könyvemet, és személyesen áradoztam el Kirának, mennyire nagy hatással volt rám a könyve még így ennyi év után is.

Kiráról annyit kell tudni, hogy eszméletlenül szép, 37 éves, de legfeljebb 29-nek néz ki, és mint a beszélgetés után meggyőződhettem róla, meglepően nyitott, közvetlen és nagyon-nagyon jófej. :) Mivel ugyanis L. és A. a program végeztével hivatalosan is Kirát kísérte volna, mentem én is velük, teáztunk és beszélgettünk, kitárgyaltuk - többek között - a magyar és a francia pasikat :), majd mivel az esti vacsi előtt már nem volt mit csinálni, tettünk egy laza városnéző túrát Pesten. Ennek legfeljebb a magassarkúba bújtatott lábfejem nem örült, de mi jókat csevegtünk, és L.-nek köszönhetően sok-sok ismerettel gazdagodtunk (ami mondjuk rám nem vet annyira jó fényt :)). Egyszerűen csak fenomenális élmény volt sétálni, ki tudja hány év után újra valahogy csak a jelen pillanatban lenni, nem gondolni arra, hogy mi lesz a munkával, arra sem, mi lesz 10 perc múlva, csak róni az utcákat, fényképezni, nevetni, és persze olyan helyekre eljutni, ahol legutoljára szintén egy külföldit kalauzolva jártam. Rájöttem, milyen rettentően távolinak tűnik mindez, és hogy talán nem ártana záros határidőn belül változtatni a jelenlegi életmódomon, mert bár célja van, és tisztában vagyok vele, valami mégis észrevétlenül veszik el/ki az emberből, amit jobb lenne nem 10 év után meglepődve észlelni.

E spontán vargabetűt követően (már ami a munkaterveimet illeti), a szombati dedikálásra nem mentem el, viszont a vasárnapi WAMP-ra jött újra mindenki, sőt még a másik finn írólány is (akiről kiderült, hogy nem is finn, hanem szlovák, csak írt egy könyvet finnül, ja kérem), meg aztán még a nap folyamán újabb, újabb és újabb finnek, hogy már azt sem tudtuk, honnan kerülnek elő valamennyien, és hogyhogy éppen a Gödörben tűnnek fel. Világos tehát, hogy tulajdonképpen az egész napot az ő társaságukban töltöttem, és folyamatosan szinte csak finn szót hallottam. L-t ismét nagy-nagy köszönet illeti, hogy néha segített, bár voltak még rajtam kívül tudatlanok, úgyhogy néha befigyelt egy-egy angol mondat, illetve magyar is, merthogy néhány itt élő finn bizony magyarul is kiválóan beszél. Ismét megerősödött bennem a szándék, hogy kell nekem ez a nyelv, birtokolni akarom, és aztán még olyan meglepetés is ért, hogy egy párbeszédet teljes egészében megértettem (alapvetően a jönni és a menni szavakat, a hét napjait, és bizonyos városneveket tartalmazott, de akkor is! :)).

A befejezést Kira gépének indulása határozta meg, úgyhogy még vettünk neki bkv-jegyet automatából (ami már pénteken is lenyűgözte, teljes áhítattal nézte a narancssárga jegyet, hogy milyen kis cuki :)), és a metróban elköszöntünk. L. elkísérte a szállodáig, viszont nekem itt már muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert a munka az mégiscsak munka, sőt, egy kihagyott nap után az csak igazán. Olyan furcsa, hogy néhány pillanat alatt ilyen nagy horderejű ismeretségeket lehet kötni, már legalábbis számomra meghatározó volt. Persze a könyv miatt sejtettem, hogy nem csak akármilyen találkozás lesz majd ez, de még így is meglepődtem. Talán mert testközelből láttam valakit, aki tényleg meggyógyult. Nem az anorexiából, hanem a mögöttes problémákból, és aki valahol alapvetően tök rendben van. Most feltöltekeztem egy időre, az biztos. :)

Vintage wedding

2011-04-18T20:19:00.000+02:00

Körülbelül 2 hete I. azzal állított haza, hogy CD-n elhozott egy csomó képet E-ről, aki esküvői ruhákat próbált, így most segítenünk kellene neki választani. Rengeteg fotó volt, és külön ültünk neki, mondván, legyen két ajánlólistája, az alapján pontosabban eldöntheti, mit szeretne - persze a saját ízlésének megfelelően. Nagyon élveztem a válogatást, gyönyörű ruhák voltak, vagy csak E-n állt mind olyan jól, nem tudom, mindenesetre összeállt a végső sorrend, és rájöttünk, hogy I-vel ebben nagyon is egyezik az ízlésünk. Nem tudom, van-e olyan, hogy menyasszonyiruha-ösztön, mindenesetre ez most erősebb bennem, mint bármikor korábban, illetve lazán túltesz néhány más, ilyen korban inkább elvárható ösztönérzésen. :P

Ebben a hangulatban bukkantam rá pár nappal később egy blogbejegyzésre és azon belül is erre a csodára, amivel egyszerűen azóta sem tudok betelni:

A kosztümös filmeknek szentelt blogot vezető lány sokszor szokott írni a kosztümös, vagyis "period" viseletekről, és esküvői ruhákról is jópár bejegyzés született már. Azok viszont általában múzeumba illő, ahogy I. fogalmazott, "poros" darabokat vonultatnak fel, amiket szemügyre lehet venni, el lehet álmélkodni rajtuk, de a mai korral nem nagyon lehet összefüggésbe hozni őket. Namármost a Wedding Dress Fantasy készítői megálmodtak egy olyan vintage-ihlette kollekciót, aminek a darabjai magukon viselik ugyan a régi korok jellegzetességeit, mégis igazán modernek, hordhatók, és ami a legfontosabb, szemkápráztatóan gyönyörűek.

Vicces volt, hogy átküldtem a linket I-nek, nézze meg őket, és pontosan ugyanazokat a ruhákat válogattuk ki, sőt, kérdés nélkül ez a fenti gyönyörűség lett az elsőszámú befutó. Annyira eszméletlenül szép!!! Ennél már csak az ára teszi még vonzóbbá, ugyanis 1000 dollár helyett 600 dollárért kínálják (hiába, válság van, ez alól még a vintage sem kivétel), tehát bár nem mondom, hogy olcsó, esküvőre abszolút megfizethető, de legalábbis abban a kategóriában mozog, amin azért már legalább el lehet gondolkodni.

Olyannyira megihletett, hogy most először igazán sajnáltam, amiért a kérdés nem aktuális, és határozottan megállapítható, hogy a közeljövőben nem is lesz az. Hátha ez a klassz ruha még a Sors szívét is meglágyítja, aki rájön, nem hagyhat veszni egy ilyen remek alkalmat, ezért aztán inkább megszán egy férjjelölttel. Hjaj... És ha csak úgy megvenném? :crazy:

Megint játék

2011-04-01T00:40:00.002+02:00

Már megint szaladnak a napok, és nem jutok el az írásig. Viszont szépen lassan Liszt Ferenc-szakértővé növöm ki magam, ez meg jó. Lassan talán a zenéjéig is eljutok. :P

Ezt a játékot pedig - hogy valami legyen már a blogomban - Sparrow-tól loptam, és most megválaszolgatom:

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Most kezdtem a Sorstalanságot, eddig nagyon tetszik. Illetve folyamatban van Tibor Fischer "Thought Gang"-je is, de a filozófiai mélységei egyelőre meghaladják a képességeimet.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Ezt így most ex-has nem biztos, hogy tudom, de a repülőút hosszából kiindulva Helsinki indul ezért a címért. Jaj, de vissza kéne már menni. :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

New York, Firenze és egy Churchill nevű városka nagyon fenn, északon, talán Kanadában. Valami nagy hójáróból orrközelségbe lehet kerülni a jegesmacikkal, ez nagyon megfogott. :) Amúgy pedig néhány hely kivételével még az egész világ felfedezésre vár. :)

4) Van kedvenc sorozatod?

Hm, több van. Dr. House, Damages, a vígjátékok közül pedig a 30 Rock, a Big C és a Modern Family. Ezek közül nem tudok választani. És idesorolom a Prime Suspectet, bár nem hagyományos sorozat, de épp megint a bűvkörébe kerültem.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Nehéz megmondani, mivel nem főzök, és nem tudom, honnan kellene megközelíteni az ételek "bonyolultságának" fogalmát. Mondjuk maradjunk annyiban, hogy szakácskönyvből nagyjából bármit tudok készíteni.

6) Hogyan szoktál aludni?

Mostanában leginkább rosszul. :S És azt hiszem, az oldalamra fordulva. Hason és háton nem tudok elaludni (még annyira sem...)

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Talán mintha direkt nem néztem volna... nem tudtam pontosan, mivel szabad és mivel nem, ilyennel meg nem játszom.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Most, hogy lefordítottam az Euratom-Szerződés összefoglalóját... :D Egyébként az, hogy kétségtelenül a "legtisztább" energiaforrás, csak hát közvetlenebb veszélyt jelent, mint mondjuk a szén-dioxid-kibocsátás. De ha ügyelnek a biztonságra, akkor egyelőre még mindig a legjobb megoldás - just not in my back-yard. :P

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Most nem, már egy ideje nem tudok sajnos. De korábban igen, röplabdát, és aztán ami mindent vitt: akrobatikus rock and rollt.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Hehe, ja. Furulyáztam, talán vagy két dalt még mindig el tudok rajta játszani. De komolyra fordítva a szót, ez eléggé kimaradt az életemből, és most is inkább hallgatom, mint művelem.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Upsz, talán háromét. Abból egy én vagyok. :P

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Kutyát szerintem soha nem bírnék enni, legalábbis ha tudnék róla, hogy abból van, amit elém tettek.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Na, ez most tökéletes kérdés. Vennék egy lakást a tesómnak meg magamnak, a maradékból egy utazás, a többi be a bankba. Egy svájciba. Egyszerű. :)

14) Hány gyereket szeretnél?

Csak jutnék már el odáig, hogy egyet is. Elméleti szinten kettőt. De nagyon hosszú még az út addig, hogy ez valami halovány kapcsolatba kerüljön a realitással.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Na, azon viszont igen!! :) Lánynévként a Georgina tetszik, Vajda János Gina-versei óta. :) Mert a Gina gyönyörűen hangzik magyarul (szemben a "Dzsiná"-val, amit nem szeretek). De szép még a Csenge és a Vivien is. Fiúnéven nem gondolkodtam, és az nem is érdekel... na, ezen is dolgozni kell még picit.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Cseresznye.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem és nem. És nem is fogok. :)

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam még, és nem is leszek.

Pedig viccnek szántam

2011-03-14T01:20:00.003+01:00

Mai társalgás:

- Hm, most olvasom, hogy Keanu Reeves el van ájulva Budapesttől, egész nap várost néz, meg autogramokat osztogat, és leírják azt is, hol szállt meg. Aggasztó, hogy még nem futottunk össze vele... *ironikus*
- De D. barátnője már igen.
- ... Öööö. O.o

Amúgy ismét ágyban, párnák közt, gondolom, csak mert lett volna két teljes szabadnapom. És persze az sem segített, hogy már vagy öt napja alig tudtam aludni, de akkor is. Mindezzel együtt azért valahol olyan, mintha helyrebillent volna az egyensúly. Egyszerűen kellett két ágyban töltött, alvással, evéssel és filmekkel zsúfolt nap.

Virágzás

2011-03-09T21:33:00.003+01:00

Itt a március. Igaz, hogy havazással érkezett, konkrét, és átvitt értelemben is. Elhavazódással. Konkrét értelemben már kaptunk némi igazi tavaszi napsütést, átvitt értelemben dívik a tél. De várom a hosszú hétvégét. Már beterveztem a pihenést, két napig nem vagyok sehol, senkinek, eltűnök a radarról (najó, a Fb kivételével, ott biztosan megfordulok :-)).

És ha már március:

Black Swan

2011-02-23T23:59:00.001+01:00

Tegnap moziban voltam. 3 perccel fél hét előtt értem oda a foglalt jegyemért, amit az előadás kezdete előtt legkésőbb fél órával át kell venni. A 19 órási Fekete hattyút kívántam megnézni, és igencsak leesett az állam, amikor érkeztemkor, pontosan 18:27-kor a Puskin mozi teljes előterében kígyózott a sor. Rengetegen voltak. Halványan elfogott az aggodalom, hogy elektronikus foglalásról lévén szó, ez is automatikusan törlődik majd e röpke három perc elteltével, de megnyugtattam magam, hogy biztosan tudják, hogy még sokan állhatnak a sorban foglalt jegyért. Így is volt, sőt, kiderült, hogy többen a 18:45-ös King's Speech-re is pályáztak volna - a körülöttem állók többsége már hiába.

Így járt a közvetlenül mögöttem várakozó srác és lány is, akik, amikor már elegendő közelségben jártunk a háromnegyed héthez, a jegyárusító ablakához azonban még korántsem, elkezdték bőszen bújni a Pesti Estet, van-e más lehetőség, így rá is bukkantak a Black Swanra. Kiderült, a srác már látta, így hogy elüssék az időt, na meg persze gondolom azért, hogy meggyőzze a lányt arról, mennyire érdemes megnézni, elkezdte fennhangon mesélni a sztorit. Egy cseppet elkezdett felfelé emelkedni a vérnyomásom, mert filmeknél alapelv nálam (csakúgy, mint a könyveknél), hogy előre minél kevesebbet tudok meg róluk, hogy a túl sok információ ne rontsa el a befogadás élményét. Az előzetest általában csak egyszer-kétszer nézem meg, az alapján eldöntöm, hogy érdekel-e, és mire a mozikba eljut, nagyjából el is felejtem a konkrét elemeket, így tökéletes tudatlansággal ülök be a vetítésre.

Azóta vagyok óvatos a kritika- és fülszövegolvasással, amikor is évekkel ezelőtt a Howard's End hátulján elolvastam a kis összefoglalót, majd a könyvnek nekikezdve idővel rájöttem, hogy amit a hátoldalon kiindulópontként tüntettek fel, valójában kb. a 130. oldalon történik, és már fordulópontot jelent az előzőekhez képest. Azt gondolom ezért, hogy könyves és filmes körökben a "spoiler alert" az alapvető kulturáltság jele, mert ha az ember megtud valamit, itt nincs "undo" gomb. Kikutatni mindig ki tudjuk a hiányzó adatokat, ha valami még homályos, vagy eddig nem hallottunk róla, de azt, amit elmondtak nekünk, nem lehet szándékosan "elfelejteni". Visszatérve tehát a Puskin előterébe, mi a fenét csináljon az ember lánya, amikor ott áll a tekergőző sorban, kiállni nincs lehetősége, mert egyedül van, 1 percen belül várhatóan nem ér el az ablakig, hogy átvegye a jegyét, és gyors ütemben hallótávolságon kívülre kerüljön, be meg mégsem foghatja a fülét, az "erősen másra koncentrálok" pedig azért nem megoldás, mert minél jobban el akarom terelni a gondolataimat, annál inkább csak a srác hangjára vagyok képes figyelni... Fontolgattam, hogy udvariasan hátrafordulok, és megkérem, mellőzze már a mesélést, amíg be nem jutok a terembe, ha már idáig kibírtam, ne a célegyenesben lőjék le a poént. Aztán persze a nyusziság győzött megint, nem fordultam, hanem elkezdtem dúdolni magamban, ami viszont nem segített. Hál'istennek mikor már vagy két perce mondta a magáét, és szerencsére csak egy olyan lényegi infót és néhány viszonylag ártalmatlan körülményt árult el, amiről addig nem hallottam, közölte, hogy "hát a végét nem mondom el", én meg örömmel konstatáltam, hogy megúsztam. Utána kicsit kárörömmel hallottam, hogy mire odaértek a jegyárushoz, a King's Speech-re már minden jegy elfogyott, a Fekete hattyúra pedig végül nem kértek.

Ezután beálltam a tömegbe, kivárni a soromat, amíg beengednek a terembe. És annyira, de annyira jól éreztem magam. Néztem a gyönyörű belső teret, a zsibongó előcsarnokot, a sok filmszerető embert, és azt éreztem, hogy ide tartozom, hogy jó helyen vagyok. Egyetemista koromban éreztem ezt utoljára, akkor szinte konstansan, és szenzációs, ahogy ez a megnyugtató bizonyosság és derűs hangulat visszatér egy-egy pillanatra. Örültem, hogy kifogtam egy ilyen estét, mert ritkán megyek "főműsoridőben" moziba - vagy túl korán, vagy túl későn, ami a legtöbbeknek nem ideális. De tegnap szinte telt ház volt, alig 1-2 szék maradt üresen a nagyteremben.

És a film meg is érte az érdeklődést. Most az egyszer igazán nagy örömmel tölt el, hogy nem tudok szakmai kifogásokat emelni, mert amit emberileg kap tőle a néző, az lenyűgöző. Persze valószínűleg számít, hogy a néző nő, hogy valaha táncos és a fehérnél is fehérebb hattyú volt, és hogy ugyanúgy végigjárta önmagában a saját fekete hattyú lényét kutató utat, mint Nina a vásznon. Hajszálpontos lélekábrázolás, mesteri feszültségkeltés és természetesen Natalie Portman zseniális alakítása. Bujdosó Bori kritikájával - történelmi pillanat - az utolsó szóig egyetértek (a leadben is figyelmeztet rá, de azért szólok, hogy ezt csak az olvassa, aki látta már a filmet). Szerinte nehéz nem párhuzamot vonni Nina és Natalie önmagára találása között, és a film végén én is pontosan ezt éreztem. Natalie-t az életben mindig nagyon jelentéktelennek tartottam, nem is értettem, miért van úgy oda tőle mindenki. Helyes lány, persze, de totálisan szürke és tucat, ha csak úgy meglátnám valahol, egyáltalán fel sem tűnne, mert annyira semmilyen. Ebben a filmben viszont olyan, mintha ő maga is átlényegülne, egyszerűen gyönyörű és sugárzik, ami egészen biztosan hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős és hiteles lett a végső alkotás. Olyan élmény ez ismét, ami felette áll a csillagozásos, pontrendszeres értékelésnek, a strigulázásnak, a "filmnyelvi" elemzésnek. Csak újra és újra hallani akarom A hattyúk tavát, nézni a piruetteket, a balettcipőket, ezt a világot, amit imádok, és legfőképp Nina megrendítő és felemelő átalakulását.

Az, hogy valójában egy "erotikus thrillerről" van szó, fel sem merült bennem, én az elejétől a végéig egy lélektani drámát láttam. Az mondjuk igaz, hogy az utolsó fél órában annyira lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy meg sem moccantam, és csak a vége főcímnél vettem észre, hogy a keresztbe tett lábam teljesen beállt és csak nagy fájdalmasan tudtam kiegyengetni. Pedig filmes L. barátnőm szerint ennél Aronofsky összes filmje jobb. Kétlem ugyan, hogy egyetértenék vele, de azért azt mondom, akkor hajrá, meg kell nézni mindet. :)

Persepolis

2011-02-16T21:16:00.001+01:00

Nincs időm írni. Ez önmagában jó, mert kivételesen nem csak a munka miatt, de annyira zajlanak az események, hogy beszámolót már nem tudok készíteni róluk. Persze alapvetően azért, mert a sok történést mind a munka mellé kell bepréselni, így aztán krónikus időhiány alakul ki, ami pedig krónikátlansághoz vezet.

De, ma például munka helyett elolvastam Marjane Satrapi három képregényét. Ma hoztam el őket a "postáról" (kiszállítási pontról), és amikor hazaértem, kinyitottam az elsőt - aztán nem is bírtam többé letenni, és egy ültő helyemben végigolvastam mind a három könyvet. Kettő a Persepolis, a harmadik pedig "Asszonybeszéd" névre hallgat, és a Persepolishoz hasonlóan szókimondó, őszinte és persze hangosan vihogós. Figyelemreméltó egyébként, hogy ennyire lenyűgözött, lévén a rajzfilmet már vagy négyszer láttam, úgyhogy azt hiszem, határozottan megállapíthatom, hogy ez egy bitangjó alkotás.

Mellesleg a képregény részletesebb is, mint a film volt, így ez esetben, ha valaki még egyikkel sem találkozott, kivételesen a film majd könyv sorrendet ajánlanám. Érdekesség még, hogy a fordító Bertrand Cantat magyar ex-neje; ez a Persepolis 2. fordítói utószavából derül ki, már azok számára, akik a nevéből nem jöttek rá (mint pl. én). És még egy érdekesség, hogy anno pont ugyanabban az utcában találkoztak Marjane-nal a fordítás részleteinek megbeszéléséhez, ahol októberben megszálltunk Párizsban. :)

Most akkor talán vissza kellene térnem a francia munkámhoz, ami a szokásos módon véres verejtékkel készül. Igaz, ez megint egy újabb szint, de néha értékelném, ha felülről megközelítenénk azt a k+1-es szintet.*

*A módszertanban a k+1 az az optimális szint, ami épp annyival haladja meg a tanuló képességeit, ami már kihívást jelent számára, de még nem annyira nehéz, hogy elmenjen a kedve a tanulástól, debilizáló szorongás legyen úrrá rajta, vagy legalábbis bele kelljen szakadnia a feladat elvégzésébe.

A nap kérdése

2011-02-03T23:55:00.000+01:00

Katarzisértékű-e, ha az ember lánya hatossal kezdődő, hat számjegyű diákhitel-tartozását egy laza gombnyomással átutalja, le(fel-?)nullázva ezzel egyszer s mindenkori negatív egyenlegét?

Válasz: igen.

Tavaszvárás(?)

2011-02-02T16:58:00.001+01:00

Nem értem az embereket. Mi ez a sok "legyen már tavasz!" vinnyogás szerte a neten? Lépten-nyomon ilyeneket olvasok - ma például egy divatblogon állítottak össze olyan szettet, amit most szívesen viselnének - már ha a tavasz úgy döntene, hogy beköszönt. Emberek! Február 2-a van! Én meg már legalább másfél hónapja itt-ott, de január eleje óta aztán tkp. mindenhol abba ütközöm, hogy egyesek a méltatlantól az egyenesen sértett hangnemig mindenféle módon előadják, hogy bizony itt lenne már az ideje, hogy kitavaszodjon, hiszen mégsem járja már ez az ítéletidő így ... januárban? februárban? De miért is?

Értem én, hogy sokan utálják a hideget, a telet, a sötétet, azt, hogy bundabugyit kell felvenni, de miért nem lehet a jelent élni, annak minden előnyével és hátrányával? Miért nem lehet ránézni a hőmérőre, megállapítani, hogy k....va nagy fagyás van, és aztán egy helyre kis téli öltözéket összeállítani? Nyáron ötven fokban ugyan mindenki panaszkodik, hogy megfullad, de még sosem hallottam, hogy valaki következetesen visszasírta volna a telet, vagy legalább sürgette volna az őszt. Soha nem értettem azokat, akik úgy gondololták, hogy felőlük aztán a tél ki is maradhatna, lehetne csak három évszak, vagy még jobb, egész évben nyár. Én sosem tudtam volna igazi kedvenc évszakot kiválasztani, olyat pedig végképp nem, amelyikért az összes többit elcserélném. Hiszen így kerek az év, a világ, az élet. Bizonyára a megszokás mondatja ezt velem, és ha Ausztráliában nőttem volna fel, nem ácsingóznék a négy évszak után, de mivel a körülmények másképp alakultak, így egyikről sem tudnék lemondani.

Még úgy sem, hogy éppen a tavasz egyáltalán nem kedvencem. A fentiekben is kétségtelenül meghatározó szerepet játszik, hogy ezt szeretem a legkevésbé az évszakok közül. Azt ugyan nem mondanám, hogy utálom, bár ez csak az utóbbi egy-két évben változott meg, előtte kifejezetten fájt, amikor elkezdett kitavaszodni. Az oka sem volt olyan triviális, mint azt gondolnánk, hogy ugye mindenkinek vannak kedvenc meg nemszeretem évszakai, az ugyanis azért - nyilván sok más emberhez hasonlóan - még nekem is feltűnt, mennyire bizarrul hangzik maga a mondat: "utálom a tavaszt". Pedig így volt. Nyáron már helyben vagyunk, csak az az átmenet, az a kigubózás a biztonságos téli vacokból, az az (újjá)születés ne lenne. Attól sírhatnékom, menekülhetnékem, visszafordulhatnékom van. Minden évben, újra és újra.

Igaz, ma már jobban viselem, bár ebben a tudatos lelki munka mellett feltehetőleg annak is nagy szerepe van, hogy az éghajlatváltozás kiszolgálja az igényeimet: a tavaszból egyre kevesebb jut. Sok éve egyszer csak minden átmenet nélkül nyár lesz. Aztán persze megintcsak el lehet mondani, hogy nahát, idén is kimaradt a tavasz, pedig ha nem maradt volna, akkor most mennyire jól jönne ez a lelkesen megválogatott tavaszi összeállítás.

Február

2011-02-01T10:54:00.000+01:00

És ha már megkezdődött ez a hónap is, íme, időben az ide tartozó naptár (már csak azért is, mert az illusztráció márciusra aktualitását veszítené):

Négy hölgy

2011-02-01T10:41:00.001+01:00

Ezt a képet ma találtam (köszönjük, A. Community), az idei "Les enfoirés" rendezvényen készült. Itt sorakozik az a négy francia hölgyemény, akiknek a zenéjét a rám jellemző átlagnál (értsd: soha) (jóval) többször hallgattam/hallgatom. Vicces, hogy pont Alizée-t és Nolwennt már messze Belgium után ismertem meg, mégis ők a nagy kedvencek. Amel és Jenifer viszont meghatározó alakjai a franciatanulásomnak és életem eddigi legszebb évének. Jók így együtt. :)

Alizée, Nolwenn, Amel, Jenifer

Nyertem!

2011-02-01T10:26:00.005+01:00

Bizony, ma esti rövidfilmvetítésre belépési jogot, másodmagammal. Így kell ezt csinálni. Utolsó nap láttam meg, hogy egy könnyed kérdésre (Melyik filmfesztiválon debütált nemzetközi porondon az "Itt vagyok" c. rövidfilm) adott helyes válasszal lehet pályázni, úgyhogy gondoltam, ezen ne múljon, menjen az e-mail. Valamiért éreztem, hogy ezennel szembemegyek majd a jövendőmondó cigányasszony által 3 éve a tenyeremből kiolvasott megállapítással, és magam mellé szegődtetem a szerencsét.

Hozzáteszem, nagy motiváló erőt jelentett, hogy 80 résztvevőt sorsoltak, így gondoltam, ez talán még az én alacsony fortunafaktorom mellett is meglehetősen tág keret. Aztán persze kiderült, hogy I. is játszott, ő viszont nem volt a nyertesek között. Duzzogva megjegyezte, hogy meg van sértődve, és tuti, hogy 81-en küldtek be helyes megfejtést. *röhög*

Január...

2011-02-01T10:25:00.000+01:00

... volt. Munka, aztán munkahalogatás, és megint munka. Ez jellemezte ezt a hónapot, így nem volt még időm feltölteni a vonatkozó naptároldal képét, de most íme:

Nem hittem, hogy tényleg kapok még egy Múminos kalendáriumot, de I. ötletei úgy látszik, kifogyhatatlanok. Egyébként már karácsonykor közölte, hogy megvan a jövő évi terve is. Néha én is elgondolkodom, tényleg azonos-e a DNS-ünk. Tuti magába szívta az összes kreativitást még odabent, nekem meg csak a fölösleg maradt. Bosszúból, amiért nem nyomtam a talpamat az orrához, hogy ne nőjön tovább.

Demért?

2011-01-23T02:16:00.008+01:00

Pár napja elkezdtem használni a Molyt, ahol nagy meglepetésemre megtaláltam A csodálatos tengert. Sajnos azonban szomorúan vettem tudomásul, hogy az egyetlen ember, aki szóban is értékelte, az 5/0,5-ös számszerűsítés mellé annyit írt: "Ez egy nagy szar. :(".

Tudom, hogy nem kéne, de forrongok a dühtől, a tehetetlenségtől, a vergődő igazságérzetemtől. Merthogy ugye a társadalom nagy része nem érti, hogy mi ez az egész, ez a betegség, ez a szörnyület, hogy honnan jön, hogy mit jelent valójában. És akkor születik egy ilyen könyv, amely egyedülálló a maga kategóriájában, amiben végre minden benne van. És akkor a könyv elképesztő módon negyedik nyelven magyarra fordul le. És akkor valaki végre elolvassa. És nem, és akkor még mindig nem érti! Én pedig tudom, hogy mi lódul meg bennem teljes erővel, a vehemencia, a magyarázhatnék, az a kétségbeesett törekvés, hogy amit már én tudok, azt más is tudja, más is lássa. Meg akarom rázni, hogy dehátottvanfeketénfehérenhogyhogyneméééééérteeeeeed???!!! Miközben tudom, hogy ennek semmi értelme. Azt sem tudom, ki az illető, remélhetőleg soha nem kell közelebbről megismerkednie a témával. Csak bántja az igazságérzetemet, hogy aztán odaköphet négy ilyen szót meg egy fél csillagot, aminek pedig hatalma van. Mert honnan tudhatná bárki is, hogy az én ötcsillagom a hiteles?

Gombóc Artúr is megirigyelne

2011-01-23T01:53:00.002+01:00

Csokibonbon-készítő tanfolyamon jártam, szülinapos L. barátnőmmel, ami fantasztikus élmény volt. A cukordiéta jegyében egészen a végéig kibírtam, hogy még az ujjamról sem nyaltam le a ráragadt csokit, amikor azonban a dobozaink már roskadoztak a csokoládéhalmok alatt, és még mindig számtalan bonbon várta árván és nagy szemekkel, hogy elpakoljuk őket, nekiálltunk megkóstolgatni munkánk gyümölcseit, és ebből már nem tudtam kimaradni. Nem azért, hogy fényezzem magunkat, de egyszerűen isteniek lettek a pralinék (amelyeket végül fejenként csak 2 dobozba tudtunk belegyömöszölni, és egy szép kövér darabot még így is külön kellett elhoznom).

A siker nem is nagy meglepetés, ha figyelembe vesszük, hogy többek között Szamos marcipánnal és eredeti belga csokoládéval dolgozhattunk. Készítettünk kerek és szögletes bonbont is; lyukasat ugyan nem, de bőven volt így is variáció. Személy szerint ámulattal vegyes csodálattal néztem Dórit, milyen ügyesen és fölényesen bánik a habzsákkal, a késsel, a csurgó-csöpögő olvasztott csokival, de még a műanyag keverőlapáttal is. Kezdetben kicsit ijesztő volt átvenni ezeket a feladatokat, de a végén még temperáltunk is, igazi csokit igazi gránitlapon, és csuklóig csokisan újra kicsit gyereknek éreztem magam, amint tobzódtam a különböző ízesítők és a csokoládé illatában.

Megnéztünk egy videót is arról, hogyan lesz a kakaóbab, majd abból a csokoládé. Szép és informatív film volt, ráadásul rettentően élveztem, hogy a csokikiállításon magamra szedett tudásnak köszönhetően a legtöbb fogalmat már ismertem benne. De persze így is bőven tudott még újat mondani - soha nem gondoltam volna, hogy a ghánai nők egyenként injekcióstűvel porozzák be a kakaófa virágait (ahogy L. mondta: valójában lombikcsokit eszünk). A munkájuk egyébként nagyrészt nem is túlságosan hálás, mivel a több ezer beporzott virágból végül egy fán egyszerre összesen 40-60 kakaóbab nő csak. A videózás során a szendvics mellé kaptunk kóstolóba kakaóbabot, és megállapítottam, hogy az továbbra is ugyanolyan tömény és laktató, mint a csokikiállítás alkalmával volt.

A kész mesterművek

Az újonnan szerzett készségek és magabiztosság mellett (in case valamikor belga praliné készítésére adnám a fejem, bár a szülinapossal ellentétben egyelőre nincsenek ilyen pályaálmaim) a leglátványosabb eredmény az elkészült csokirengeteg. Gyúrtunk karamellizált törökmogyoróval ízesített marcipángolyókat, amelyeket keserű csokiba mártottunk, majd megszórtuk ugyanilyen mogyoróval vagy kandírozott naranccsal; készült praliné is, előregyártott csokihüvelybe töltött marcipánkrémmel, aminek vagy borzas formát adtunk és csillogó ételporral festettünk meg (komolyan, ecsettel, a kézművesség jegyében :)), vagy pedig olvasztott fehércsokival csíkoztunk. Emellett aszalt sárgabarackos marcipánkockákat is gyártottunk, amikre tejcsoki és díszítésnek szintén barack került, illetve gyönyörű, mintás keserűcsokilapot is, amelynek a hátát raktuk ki ugyanezen ízesítőkkel, vagy a bátrabbak chilivel. Ez utóbbi pont úgy sikerült, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: szép, sima fényes felületet és roppanós csokoládét kaptunk, ami könnyedén kipattant a formából - ez azt jelzi, hogy tökéletesen hajtottuk végre a temperálást.

Üröm az örömben, hogy I-n kívül ma kizárólag Z-t tudtam megkínálni újdonsült remekeimből, akinek nem igazán jött be a marcipános tematika, lévén éppen azt nem igazán szereti. De megkapta az egyik csokilapot, ami viszont szája íze szerint keserű csokiból készült. No, majd máskor jobb lesz a kínálat. Elvben ugyanis mindig másfajta pralinét készítenek, így aztán még létjogosultsága is lenne egy ismétlésnek. A képet látva talán a kívülállók számára sem meglepő, hogy ez a lehetőség úgy kb. tíz perccel a tanfolyam vége után fordult meg először a fejemben. És azóta is ott forog. Nyammm....

Ööö...

2011-01-19T16:48:00.003+01:00

Majd lefagyok, nézem, jéghideg a radiátor. Átmegyek a másik szobába, feljebb veszem a fűtést, de hát ott meg tűzforró, bár épp nem megy a fűtés. Nem értem. Elindul a cirkó, visszamegyek, megnézem, az enyém még mindig hideg. Semmi változás. Basssszus, de hát reggel direkt feltekertem. Nézem a szelepet, fel van tekerve. Mennie kell. További fél óra, nálam továbbra is jégkorszak, mindenhol máshol kellemes meleg. Ajjaj, basszus, nagy baj lesz, talán a múltkor, amikor lerepült a szelep és kiömlött egy liter víz a rendszerből, az mégsem volt olyan következmények nélküli (bár elvben azóta már feltöltöttük újra). Najó, eltekerem vissza, és újra megnyitom, hátha úgy menni fog. Eltekerem... és azonnal megindul a forróvízáram. Melegszik a cső, fél percen belül már a radiátor is. Gyönyörű. Nem, reggel nem fel, hanem letekertem a fűtést, és ezért már 3 órája szaladgálok a lakásban és fagyoskodom, csak az evidens nem jut eszembe. Pedig épp nemrég írtam meg, mennyire nem érzem már magam Bridget Jonesnak. Lehet, hogy korai volt?

The Social Network

2011-01-19T15:58:00.005+01:00

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy tegnap láttam 2010 legjobb filmjét. Végre valóban jogosak a tirádák, végre nem kellett csalódni. Ez a film, amikben a főszerep egy rakat 20 év körüli srácé és a számítógépeké, tehát amelyik elvben távolabb nem is állhatna tőlem, az első perctől az utolsóig lebilincselő. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy megszűnt körülöttem a mozi, az emberek, tkp. minden, és amikor az utolsó képkockára elkezdték kiírni, hogy mi lett a történet szereplőinek sorsa, úgy éreztem, mintha álomból ébrednék. Ebben bizonyára sokat segített, hogy olyan pörgős volt a szöveg és az események, hogy minden idegszálammal figyelnem/olvasnom/hallgatnom kellett, de a titok talán mégsem ebben rejlik.

Hanem abban, hogy a főszerep valójában az emberi kapcsolatokon, az egyetemi élet jellegzetességein és egy olyan világjelenség születésén van, amivel - ha másért nem, azért, mert ő is felhasználó - tkp. bárki tud azonosulni. Jót tesz, ha valaki nem ismeri a történetet - én rájöttem, hogy a nevén kívül többnyire semmit sem tudtam Zuckerbergről, a Facebook kialakulásáról pedig azon túl, hogy eszméletlen váratlanul és gyorsan lett belőle világsiker, szintén nem sokat - így az egész történetszinten is nagyon izgalmas és fordulatos. Emellett lenyűgözött, ahogyan a film az egyetemet ábrázolta, olyan helyként, amely tele van eszméletlen okos fiatalokkal, és ahol igazi, nagyszabású, jelentős dolgok történnek - hiszen az egyetem valahol erről is kellene, hogy szóljon, nem igaz?

Fincher rendezése hibátlan, nem is hiszem el, hogy ugyanez az ember csinálta a Benjamin Buttont is. Ha az azt ért kicsit felemás kritikák után ezt visszatérésnek szánta, nagyon odatette, és bőségesen megérdemel minden díjat, amit ezért bezsebel. Szakmai értékítéletet ugyan nem vagyok hivatott mondani, de annyit én is látok, hogy a film lendületes, összetett, magába szippant és a néha már vágtató üteme ellenére is tökéletesen érthető, tehát a rendező nagyon magabiztosan kezeli a párhuzamos idősíkokat, és pontosan tudja, mit és hogyan akar elmesélni.

Mindezek mellett hab a tortán a színészek játéka - ezek előtt a srácok előtt mindenképp nagy jövő áll még. Jesse Eisenberg briliáns, bár azt nem tudom, hogy az igazi Zuckerberg is olyan-e, mint az általa megformált karakter - tehát zseni, ezzel együtt viszont (vagy épp ezért) annyira antiszociális, hogy a legtöbb esetben egy high-functioning autista benyomását kelti. Andrew Garfield új kedvencem, pedig isten látja lelkem, nem szoktam 22 évesnek kinéző 27 éves kisfiúkért rajongani, de ő az első pillanatban meggyőzött és levett a lábamról. Ha pedig még azt is hozzáveszem, hogy egyébként brit, esélyem sincs ellenkezni. :-) Említést kell tenni még a Sean Parkert játszó férfiúról, aki az első perctől kezdve rettentően ismerősnek tűnt, és konstatáltam is, hogy eszméletlen jól játszik, majd itthon az imdb-n csekkoltam, és kiderült, hogy ez bizony Justin Timberlake... Aha. Khm. Igen. Hát mondtam én, hogy ismerős.

Összességében mindenkinek ajánlom, geekeknek különösen, mert mint kiderült, ők még a terminus-technikusokat is érteni fogják (Z-vel mentünk, ő értette őket :)). A filmet megnézve talán a Facebookkal való viszonyunk is átértékelődik picit. Nyilván ezek után is ugyanúgy fogom használni a webhelyet, mint eddig, de mostantól mindig ott lesz a háttérben az a tudás, hogy mindennek mi volt az ára (amit szerény véleményem szerint nem is kellett volna feltétlenül megfizetni, de hát ez legyen már az érintettek problémája). A film szlogenje (lásd a képen) találóbb, mint gondolnánk.

Golden Globes 2011

2011-01-17T18:18:00.003+01:00

Idén nem maradtam fent, azt hiszem, ezt a luxust az Oscarra fogom tartogatni. Évente egy ilyen éjszaka bőven elég. :) Viszont végre volt sok kellemes eredmény (meglepetésnek nem mondanám, de hát nem is baj. Sandra Bullock-féle meglepikre egyáltalán nincs szükség).

Amiket szerettem:

A nyertesek: Colin Firth (természetesen, az elsőszámú), "A" Bening (még ha őrült haja volt is), Laura Linney (aki sajnos nem lehetett jelen, pedig szívesen hallottam volna egy "Big C"-s beszédet tőle) és Jane Lynch, aki a sorozatok között verhetetlen a női mellékszereplő kategóriában. Valamint a Toy Story 3., mert tökéletesen megérdemelt volt (még ha fáj is egy picit a szívem Az illuzionistáért).

Ricky Gervais, full stop. A pasit nem lehet überelni. Néhány poénja kicsit határon táncol, de összességében egyszerűen csak brilliáns! (Pl. "Úgy tűnik, idén minden háromdimenziós volt ... Az utazó karaktereinek kivételével. ... Hé, én csak csatlakozom a többség véleményéhez, hiszen még csak nem is láttam Az utazót. ... De hát ki látta, ugye?" XD)

Colin megjegyzése, hogy az ő korában törvényszerűen bekövetkező kapuzárási pánikkal szemben nagyon jól jött ez a kis elismerés, így most a GG az egyetlen, ami elválasztja egy Harley Davidsontól. :)

Helena Bonham-Carter öltözéke: két különböző színű cipő! Amikor azt hiszi az ember, hogy nem bírja felülmúlni önmagát, még akkor is van valami a tarsolyában.

Robert Downey Jr. színésznőket felkonferáló beszéde. :D Zseniális az ürge. :)

Tilda Swinton rózsaszín cipője. Az öltözéke többi része olyan, amilyen általában, extravagáns és legtöbbször nem lehet hová tenni, de az a halvány rózsaszín cipő, álomszép volt!

Tina Fey és Steve Carrell, amint a legjobb forgatókönyv díját prezentálják. Rájuk egyszerűen mindig lehet számítani, intelligens, szellemes, könnyfakasztó poénokat bírnak ellőni, és nem kell attól tartani, hogy nevetés helyett csak kínos csend ül a teremre.

Helen Mirren, mint a The King's Speech konferátora. Annyira jó beszédeket mond mindig, és még ebbe a fél percbe is bele tudott sűríteni valami érdekeset.

Claire Danes és Temple Grandin összeölelkezése, aki személyesen is ott volt a díjátadón. Egyszerűen csak megható.

Catherine Zeta-Jones lélegzetelállítóan gyönyörű zöld ruhája. Tökéletes.

Matt Damon megjegyzése, miszerint De Niro egy igazi kaméleon, például a Taxisofőr szőke 13 éves prostijaként sem lehetett ráismerni. :D

Michael Douglas megjegyzése, miszerint biztos van könnyebb módja is annak, hogy az embert álló ovációban részesítsék. Gondolom, ő is tudta, hogy ez nagyrészt a felépülésének szólt, de igazán jól reagálta le, és így még vicces is lett. Ráadásul aztán rendkívül őszintén megjegyezte, igazán nagyon örül, hogy ott lehet, ami még emberibbé tette a dolgot. Elámultam, hogy bírta minden érzelgősségtől mentesen, tök őszintén ezt így egy mondatban összefoglalni.

Rájöttem, hogy rengeteg filmet kell bepótolnom, kezdve pl. már a tavalyiakkal. Holnap Social Network, aztán van még Inception, ill. a Szerelem és más drogok azok közül, amiket már játszanak, majd jön még a Black Swan és A király beszéde. Nem beszélve a tv-sorozatokról. Már akkor is sűrű lenne a program az Oscarig, ha nem kéne dolgozni, pedig kell.

BKV-s történet

2011-01-14T13:43:00.000+01:00

Két (mint kiderült) gimnazista beszélgetése tegnap a metrón (már előtte is beszélgettek, én itt kapcsolódtam be):

Lány: És te miből érettségizel?
Fiú: Veszek fel ilyen társadalomismeretet, az úgyis jó a politológiához, meg én is arra gondoltam, hogy megcsinálom az emelt tesit. (?????)
L.: Aha, igen, én is azt csinálom majd.
F.: Amúgy kiderült, hogy a középnek nem 70, hanem simán legalább 80-90%-osnak kellett volna lennie, úgyhogy jól megszívtam. El is mentem másik tanárhoz, aztán ott kiderült, hogy a Mester engem végig szívatott. Igaz, a szóbelin meg rendes volt. Kihúztam a gimnasztikát, aztán elém tolt egy papírt, ami tele volt írva szöveggel. Szóval jófej volt.

Tényleg nem vicc. Emelt szintű érettségi testnevelésből, szóbeli részvizsgával! Nagyon komoly!!! Biztos jó, ha egy politológus sportos, na. :-))

Copie conforme?

2011-01-10T12:36:00.002+01:00

Nem, most még nem a film. Csak idevág a címe.

Ugyanis vateráztam magamnak egy Louis Vuitton pénztárcát. Or so I thought.

L. tegnap örömmel közölte Fb-on, hogy potom pénzért lesz Párizsból származó, eredetmegjelöléssel ellátott LV pénztárcája, meg bontatlan csomagolású echte YSL Elle parfümje a Vateráról. A linkelt képen villogó pénztárca valóban gyönyörű volt, a logó a helyén, tökéletesen meggyőző. Ezen felbuzdulva én is nekiálltam keresgélni, és hamarosan meg is találtam a nekem tetszőt - valóban igazán kedvező áron. Megvásároltam, örültem magamnak.

Aztán este elkezdtem nézegetni az LV táskákat (azért nézegetni lehet! :)), és a sok 10-20 ezres árkategória között megláttam egy pirosan izzó hirdetést, miszerint hihetetlen akciósan 281 ezer forintért kínál valaki eredeti LV táskát. Nyilván megnéztem, kíváncsi voltam, ki az a bátor, aki partizánként harcba mer szállni egy hatszámjegyű árral, pláne mekkorával. Mint azonban kiderült, ez nem volt véletlen. Az adatlapon millió nagy felbontású fotó igazolja, hogy ez egy eredeti termék, ráadásul az eladó külön felhívja a figyelmet rá, hogy ismerjük meg a terméket, tudjuk, mit veszünk, mert a hamisítók kihasználják az ember tudatlanságát. Egy naiv vaterázgató még meg is kérdezte szerényen, hogy egészen biztosan ezt az árat akarta-e kiírni az illető. A válasz az volt rá, hogy igen, mert eredeti áron a táska 1170 euróba kerül, és ez ahhoz képest akciónak számít. Valamint hogy az oldalon nagyon kevés eredeti táska található, legfeljebb 1-2, de azokat nem is 10 ezerért árulják.

Felhúztam a szemöldökömet, hiszen tény, hogy vannak ordítóan hamis példányok is, amelyeknek a torz logója messziről is kiszúrható, de a legtöbb termék valóban szakasztott eredetinek néz ki. Gondoltam, ez a leányzó valóban tudhat valamit, ezért rákerestem a Multicolor kollekcióra, hátha a képeken feltűnik, van-e különbség. Az egyik kép alatt ez volt olvasható: High Replica LV bag. Ez már gyanús volt, rákattintottam, és ott jött a felfedezés: teljes iparágak épülnek a "replica" termékek, vagyis az utánzatok gyártására. Bennem azonban azonnal felmerült a kérdés: de hiszen ez illegális, nem? Elvben azért vannak hamisítványok, mert nem lehet csak úgy büntetlenül felhasználni egy divatház emblémáját (többek között). Ez indokolta is a következő keresést, mit is takar az "utánzat".

Találtam egy kiváló cikket, ami összefoglalva a következőket mondja: a fő különbség az eredeti és a pontos utánzat között az, hogy utóbbi az előbbi kialakítását és értelemszerűen a logóját teljes egészében lemásolja, tehát nincs mögötte eredeti, kreatív munka. Ez természetesen kimeríti a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok megsértésének fogalmát, és mint ilyen, törvényellenes tevékenység. Ha egynél több ilyen termék van a birtokunkban, az már "üzérkedés"-nek számít. Emellett nyilvánvalóan különbség lehet a minőségben, hiszen a felhasznált anyagok nem luxusminőségűek, és egy-egy termékvonalon belül előfordulhatnak következetlenségek, ami pedig a csúcskategóriás terméknél (elvben) sosem. Ha viszont mindez így van, hogy lehetséges az, hogy mégis tömegesen árulják az ilyen rendkívül egyező másolatokat? Úgy, hogy a védjegyet nem tüntetik fel, de akár arra is lehetőség van, hogy díjat fizetnek a tervezőnek a márka alapvető elemeinek használatáért - ily módon minden érdekelt fél védve van.

Első hitetlenkedésem után végiggondoltam, mi is lehet az előnye egy nagy divatház számára, ha belemegy az utóbbi lehetőségbe, és engedélyezi az alapvető termékjellemzői felhasználását. Végül arra jutottam, hogy ez tulajdonképp jó reklám, hiszen ily módon sokkal több emberhez eljut a márka, ráadásul nem is kerül semmibe, sőt! Még az eredeti alkotók kapnak érte pénzt.

A fentieket látva kérdés, hogy egy Vaterához hasonló oldalon - ha ilyen szándékaim lennének - hogyan tudok különbséget tenni a ténylegesen eredeti és az igazán pontos másolat között? Egy szakavatott LV-szakértő, aki már sok terméket látott eredetiben, élőben talán elképzelhető, hogy kiszúrja, ha valami csak egy kicsit is nem stimmel. A pontos utánzat jellegéből adódóan azonban az átlag vásárló, akit ugyan hamis logóval már nem lehet megvezetni, de nem feltétlenül rendszeres látogatója az Andrássy úti LV-üzletnek, képről feltehetőleg nem fogja tudni felismerni a különbséget. Így tehát marad az, hogy legfeljebb az ára lehet gyanús, tudván, hogy nincs az a helyzet (hacsak nem a kamionról esik le a becses áru, és valaki fel nem szedi, esetleg lopja), amelyben elképzelhető, hogy igazi, eredeti és új, még nem használt LV-táska 10-20 ezer forintért piacra kerül.

Végezetül pedig, miután konstatáltam, hogy licitálásom jutalma a szó szoros értelmében véve valószínűleg nem eredeti termék, a fő kérdés az: zavar-e, egyáltalán érdekel-e ez engem? Nem is túl hosszas tanakodás után a válaszom: nem. Van az az árkülönbség, ami feledteti velem ezt a filozófiai problémát - hiszen arról van szó, nem igaz? Az eredeti és a másolat viszonyáról. Hogy számít-e, hogy nem eredeti a termék, ha tulajdonképpen tökéletesen hű utánzata annak? Persze ruhánál talán más lenne a helyzet, de egy pénztárcánál az, hogy nem luxusminőség, nem hiszem, hogy komoly gondot jelentene, hiszen azért nem a kínai piacos színvonalról van szó. Ráadásul lelkiismeretfurdalásom sem nagyon lesz, mivel az LV-nél én alapvetően elkönyvelt veszteség vagyok - egy 300 ezres táska egész egyszerűen előbb férne bele a pénztárcámba, mint az értékrendembe. Ez pedig már önmagában sokat elmond.

Aztaaaa!!!

2011-01-08T23:58:00.004+01:00

A nap, a hétvége, a hét, a hónap, az év, sőt (tekintve, hogy még csak most kezdődött, de még ha a tavalyi évet is hozzá kell venni, akkor is lazán) az évtized híre: áprilisban nálunk is forog az Asterix és Obelix c. francia eposz 4. része, amelyben Catherine Deneuve alakítja az angol királynőt!!!! :kiugrik a bőréből:

L. máris elkezdte a szervezést, és keres-kutat, hogy időben felkészüljünk, már begyűjtött egy csomó fontos adatot. Írtam a francok fórumára, most talán ők is jobban figyelemmel kísérik és tájékoztatnak, ha van valami fejlemény. Ez alkalommal égszakadás-földindulás, csillaghullás, világvége, sőőőőőőt, még határidő is jöhet, ott leszünk, személyesen, könyvestől, képestől, alkoholosfilctollastól, poszterestől, csoportostul.

:(

2011-01-04T09:46:00.002+01:00

Hányás, hasmenés, láz, meg ami kell. 9 óra fetrengés és egy-szemhunyásnyi-alvás-sem után a gyomrom emésztetlen tartalma úgy döntött, hogy megszabadít további szenvedéseimtől. Ezt nagyon díjazom. Most azon gondolkodom, hogy É-től kaptam-e el ezt a nyavalyát vasárnap, vagy esetleg a tegnapi mélyhűtőből kivett sült gombám vezetett némi enyhe gombamérgezéshez. Ha az előbbi, ezt azért kihagytam volna, ha viszont az utóbbi, akkor k....vára szerencsésnek érzem magam.

Mozi(s)ünnep

2011-01-01T23:17:00.003+01:00

Az elmúlt öt napban pótoltam kicsit az elmúlt közel egyéves totális lemaradásomból filmek és sorozatok terén. Kedden 2 filmet láttam premier előtt, ami külön jól jön, tekintve, hogy januártól megint keményen dolgozni kell, és remélhetőleg jönnek azok a filmek, amelyekről már vagy 11 hónapja folyamatosan hallani a médiában, csak épp hozzánk mostanra esnek be.

Tamara Drewe – rendkívül groteszk alkotás, amire némi magyarázatot kínál, hogy képregényből készült. Utólag osztottunk-szoroztunk, és úgy ítéltük meg, hogy inkább nem tetszett, mint tetszett. Persze, voltak benne vicces részek, meg egy egészen szépen kidolgozott történetszál is (nem Tamaráé, hanem Beth-é, akit az öntelt és persze rettentő népszerű krimiíró férje folyamatosan csal), valamennyi dráma, érdekes és vicces mellékszereplők (pl. Dominic Cooper emós kinézetű rocksztárja, meg az érte rajongó 15 éves leányzó, Jodie alakja zseniális), az egész mégsem vezet sehová.

Azt hiszem, most értettem meg, mit értenek azon a filmkritikusok, hogy egy rendező "nem tudja eldönteni, mit akar a filmjével". Itt szerintem pont erről volt szó. A végére a sok minden inkább szétesett, ahhoz meg túlságosan komolyan volt összerakva, hogy egyfajta életképként funkcionáljon. Ez nem egészen az a Stephen Frears, aki A királynőt vagy a Veszedelmes viszonyokat készítette.

Bright Star (Fényes csillag) – ha valaki még nem tudná, a film John Keats és Fanny Brawne szerelméről szól. Gyönyörű, érzelmekkel teli film, ahogyan azt Jane Campiontól megszoktuk, és amiért mellesleg az összes filmjét imádom, amiket eddig láttam. Külön említést érdemel a színvonalas színészi játék (főleg Abbie Cornish részéről), és persze már maga a casting is – Ben Wishaw-t mintha az ég is arra teremtette volna, hogy eljátssza ezt a fiatal, ábrándos, érzelmes és persze tüdőbajos, ezért pillesúlyú angol költőt. Tökéletes választás volt.

A film maga nem kapott eget rengető kritikákat, de engem teljesen elvarázsolt. Olyannyira, hogy bár már az elején ki volt írva, hogy 1818-ban kezdünk, tehát irodalmi emlékeim alapján tudtam, hogy szegény Keatsnek mindössze három éve van hátra, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy mégsem hal meg. Hiába, a „suspension of disbelief”, az nagyon könnyen ment. :)

Io sono l'amore (Szerelmes lettem) - erről már írtam egy hirtelen felindulásból fakadó rövid posztot. Annyira a hatása alá kerültem és úgy felkavart, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni, miket indított el bennem. Messze magasan üt mindent, amit eddig film ki tudott váltani belőlem, pedig általában olyan alkotásokat nézek, amik megérintenek. A történet szerint egy dúsgazdag olasz család tagjaként élő, egyébként orosz származású nő beleszeret a fia egyik barátjába, de ez csak egy szóbeli összefoglaló, hiszen az írott sajtóban muszáj verbálisan ajánlani a filmeket. Ennél viszont sokkal többről van szó. Az ősi, a mindent elsöprő, a megkérdőjelezhetetlen erejű szenvedélyről – ami, és ez aztán végképp autentikussá teszi a filmet – nem őrült és lehetetlen, hanem éppen azt hirdeti, hogy lehet vele, benne, általa élni. És hogy kell is. Tilda Swinton lenyűgöző alakítást nyújt, ez vitathatatlan (mondhatni, nála már alapvetés), most mégis úgy érzem, hogy élményszinten a film egésze hat rám – a vizuális megoldások, a hangok és a csend, de mindenekelőtt az elképesztő, kivételesen gyönyörű és szuggesztív zenei aláfestés. Ami valójában nem is aláfestés, hanem a film szerves része, ahogy minden más alkotóelem is – ezért nem tudok egyetlen egyet kiemelni. A filmhu szerint Fillenz Ádám, a Pál Adrienn operatőre is ezt az alkotást nevezte meg az idei kedvenceként, az alábbi szavakkal:

„Szerintem egy nagyon különleges, stílusos és elgondolkodtató film, az elképesztően jó Tilda Swintonnal, csodálatos zenékkel, jelmezekkel, és vágásokkal. Valamint megrázó és egyben felemelő befejezéssel.” Valahogy így. Pontosan így.

Verdák (Cars) – Jelentem, mostanra jutottam el odáig, hogy megtekintsem a Pixar eme klasszikusát, bár vannak, akik szerint ez a stúdió eddigi egyik leggyengébb alkotása. Persze csak a saját mércéjükkel mérve, ami azért így is elég jó eredmény. Én élveztem, a történet a megszokott módon nagyon vicces és a mélyebb értelem is jelen van, bár nem szájbarágós módon. A kocsik cukik, a magyar fordítás pedig egészen egyszerűen zseniális, főleg, ahogy az autós szókincset beleszövi az egész szövegbe (pl. "Benzincső!" - mint elköszönés :)). Az animáció a tökéletesség határát súrolja, de ez szintén nem újdonság, a Pixarnál legfeljebb annyi történt, hogy azóta már majdhogynem el is érte azt. Saját felülmúlhatatlan kedvencem tőlük így is a L'ecsó, ami Rémy által képviselt cukiságfaktor, Párizs és az ínycsiklandó animált ételek miatt valószínűleg igen nehezen talál majd kihívóra.

Távol a mennyországtól (Far from Heaven) - Az ötvenes évek Amerikájában egy mintafeleség rájön, hogy a férje homoszexuális. Mivel a "szörnyű igazságot" titokban kell tartania, belső vívódásai közben egyre inkább megtalálja a közös hangot fekete kertészükkel, ezt a kapcsolatot azonban a kisvárosi közösség meglehetősen rossz szemmel nézi. Igazán emberi dráma, nagyon tetszik, hogy az összes érintett fél nehézségeit, fájdalmait hitelesen mutatja be, érzékeltetve, hogy ebben a korban és környezetben jó megoldás nincs, talán csak kevésbé rossz. A happy end elmarad, csupán szomorú megállapítás ez az adott korszakról, amelyet a szegregáció, illetve a mesterséges társadalmi korlátok és ítéletek. határoztak meg Mindezt Julianne Moore Oscar-t érdemlő, de azt végül nem kapó alakításával.

A filmeken túl megnéztük egy új BBC-s kosztümös sorozat, a Downton Abbey első évadját – nem lehetett abbahagyni. :-) A történet 1912-ben, a Titanic elsüllyedésének idején kezdődik, és azt mutatja be, hogyan hat ez egy korabeli angol úri család és természetesen a náluk szolgáló cselédség életére. Sok humorral átszőtt dráma, mintha a Csengetett, Mylord? és a Napok romjai keresztezéséből született volna, egy kis Gosford Parkkal fűszerezve.

Fontos, hogy a szereplőket egytől-egyig érdekessé tudják tenni, mindenki teljesen kiforrott, ún. "round" karakter, amiben a kiváló alakítások is biztosan nagy szerepet játszanak. Külön ki kell emelni Maggie Smith-t, akinek a karaktere és a beszólásai a sorozat egyik fő humorforrása. :)

Szintén BBC volt a „csupán” három részes minisorozatként elkészített Értelem és Érzelem. Nagyszerű feldolgozás, legfőképp a Willoughby/Marianne/Colonel Brandon szálnak tesz jót az a plusz egy óra – van idejük kibontakozni a változó érzelmeknek. Mindezek ellenére számomra továbbra is a 95-ös változat az első – hiába jók az újban is a színészek, Kate Winslet Marianne-jét vagy Hugh Laurie Mr. Palmerjét (és még sokakat említhetnék) lehetetlen túlszárnyalni.

Psychoville – harmadszor is BBC. :) Ezt mára sikerült beiktatnunk, az első évad mind a hét epizódját, és egyelőre még emésztgetem. Kétségtelen, hogy nem volt semmi, akinek az agyából ez kipattant. Nem is igazán tudom, mit mondjak róla, mivel alapvetően kb. a 3. részig tartott, mire nagyjából össze tudtuk rakni, miről is lehet szó, de néhány kulcskérdés egészen az utolsó részig nem tisztázódik. Tekintve, hogy a szerzőknek nyilvánvalóan ez is volt a szándékuk, nem lőnék le előre semmit. Az első részt talán úgy a egyszerűbb végignézni, ha elolvassuk az imdb-n szereplő összefoglalót:

"A group of seemingly unrelated strangers all receive a mysterious note stating ’I know what you did’, it sends their lives into a downward spiral. They include a birthing coach nurse who believes her practice doll is a real baby; an alcoholic, one-handed clown; a young man obsessed with serial killers; a telekinetic dwarf; and a miserly old man with the world's biggest Beanie Baby collection."

Akit érdekel, annak talán később érdemes nekiállnia, mivel bár az első évad 2009-es volt, a második csak 2011-ben várható, a befejezés pedig egészen sok kérdőjelet vet fel, ami halálosan idegesítő lehet. :)

Ezenkívül tegnap este óévbúcsúztatóként megnéztem a Mennyei teremtményeket, (jobban mondva az utolsó negyedóra átcsúszott idénre), ez viszont mindenképpen külön bejegyzést kíván és érdemel.

Jól indul

2011-01-01T20:58:00.003+01:00

Ma este, amikor már épp nekiálltam volna dolgozni, rájöttem, hogy a 3-ainak hitt határidőm valójában 5-e. Ezt a megkönnyebbülést! Igazi újévi ajándék. :-)) Így természetesen eszem ágában sincs egy hangot sem fordítani hétfőig. :P

Újévi fogadalom

2010-12-31T20:27:00.001+01:00

Ilyet most nem teszek. Nincs túl sok értelmük, mert ha kijelölök egy konkrét határidőt, feladatot, kötelességet, hajlamos vagyok már csak azért sem megcsinálni/betartani. Továbbá nem szeretem lekorlátozni a végtelen lehetőségeket. Úgy érzem, ha nem szabok ilyen-olyan (akár kötelezően elérendő) határokat, akkor még a lehetetlennek vélt számára is hagyok esélyt megtörténni. Ráadásul a legtöbb cél, amit kitűznék, úgysem olyasmi, amiért kézzelfoghatóan tudnék tenni, úgyhogy inkább igyekszem az adott pillanatban a legjobb tudásom szerint cselekedni, az eddig még mindig kifizetődő volt.

Különben pedig nemrég megfogadtam, hogy sosem megyek többé olyan helyre egyedül, ahol nem ismerek senkit - ennek egyenes következménye, hogy a szilvesztert idén (is) itthon töltöm. Tehát elképzelhető, hogy a fogadalmak nem is olyan szerencsések. :)

B.Ú.É.K. mindenkinek!

Chief exorcist

2010-12-31T20:18:00.000+01:00

Óévbúcsúztatásként, mivel mégsem megyek sehová "bulizni", nézegetem az Allociné által 2011-re ajánlott 150 filmelőzetest. Az imént jutottam el a "Borzongás" nevű kategóriához, amelynek egyik tagja az A rítus című film, amelyet Anthony Hopkins főszereplésével nálunk forgattak. Nem tudtam, pontosan miről szól, de most megdöbbenve láttam, hogy igaz történeten alapul, sőt, az állam is leesett, amikor kiderült, hogy a Vatikánban ma is van még olyan titulusú ember, hogy "ördögűző".

...

HO-LY SHIT!

...

Ez most egészen komoly? Tényleg? Úgy értem, tééééényleg???? Ezek valóban nem normálisak. Ráadásul - erről anno lemaradtam - ez az úriember 2007-ben javasolta, hogy a világ valamennyi egyházmegyéjébe nevezzenek ki újfent ördögűzőt, majd persze a Vatikán 3 nap múlva tagadta a történetet - ez adja a sztori alapját. Sir Anthony miatt egyébként is kötelező lett volna a film, de így már biztosan megnézem, ha eljut hozzánk. Az emberi ostobaságot muszáj nagytotálban, első kézből látnom.

Hogyan lehetséges

2010-12-31T02:03:00.004+01:00

képpel, hanggal, zenével így átadni a szenvedélyt a filmvásznon? Sőt, A SZENVEDÉLYT. Nagybetűvel. Hogy képes sejtszinten ilyen erővel felidézni, szinte szavak nélkül? Azt, hogy érdemes, hogy csak így érdemes, soha másképp, még ha egy picit elfelejtettük is már, hogy valaha pont ilyen volt, hogy valaha még mi is hittünk benne. A hatalmába kerített, és nem ereszt. Io sono l'amore, Én vagyok a szerelem.*

*Sajnos a hivatalos magyar fordítás (Szerelmes lettem) - ebben az esetben egyet kell értsek az azt kifogásolókkal - egyáltalán nem közvetíti azt a szépséget, amit az olasz eredeti, pedig egyszerűen megoldható lett volna tükörfordítással.